6. Fejezet-Tükrök

Sziasztok! Húh, igen újabb két hónap kimaradt, amit tényleg nagyon sajnálok. Annyira el voltam havazva mindenféle dologgal, hogy aludni sem volt időm, nem hogy írni. De megérte, hiszen sikeres lett a nyelvvizsgám és ez most mindennél fontosabb volt a számomra. 

Nagyon szeretném megköszönni, a kommenteket, az új feliratkozásokat és azt, hogy annak ellenére, hogy nem frisseltem, minden nap elég sokan jöttetek az oldalra. Imádlak titeket <3. Remélem megtartjátok ezt a jó szokásotokat :D. Jó olvasást, igyekszem csipkedni magamat a következő fejezettel. Puszi: Abbey~

6.Tükrök

Friss és zamatos júniusi levegő lopakodott be a kávézó kitárt ablakain keresztül.

Csiklandozta minden érzékszervemet, amikor egy hatalmasat szippantottam belőle – teljesen elnyomta a kávézóban terjengő fertőtlenítő savanyú, átható szagát és sikeresen felébresztette a fáradt és levert végtagjaimat.

Már kezdtem hozzászokni a kora reggeli kelésekhez.

Eleinte imponáló volt a gondolat, hogy olyan sikeres és jól felkapott helyen dolgozhattam egész nyáron, hiszen az azért még sem egy lepukkant, útszéli hot-dog árus bódé volt. Azonban, ahogy teltek-múltak a napok egyre jobban kezdtem azt érezni, nem voltam elég felkészült. Talán ebben közrejátszhattak az abnormálisnak tűnő, érzelmi hullámvölgyeim – furcsa és megmagyarázhatatlan groteszk érzések kavarogtak bennem, ami percről percre megváltoztatta a hangulatomat.  

Egy hónap telt el az érettségi bankett óta.

A túlságosan is gyengécskére sikeredett érettségi vizsgáim után, Charismát csak egyszer láttam – akkor, amikor a szüleivel együtt kikísértem a reptérre ahhoz a géphez, ami egyenesen New Yorkba repítette őt. Éreztem a viselkedésén a frusztráltságot és a bizonytalanságot. Természetesen pontosan jól tudtam, mi volt ennek az oka.

Az a bizonyos szombat éjszaka egyikünk számára sem volt könnyen emészthető. Bár Charis holtig állította alig emlékszik bármire is abból, ami velünk történt, de nekem nem tudott hazudni.

Őt is ugyan úgy nyugtalanították az események, ahogy engem is.

Sokáig fogalmazódott bennem a kérdés: kitől kérhetnék segítséget? Egyáltalán kinek mondhatnék el bármit is abból, amin keresztül mentem?

Többségében mindig ugyan arra a válaszra jutottam: senkinek.

Mintha a sors fintora is szándékosan ellenem szervezkedett volna, ugyanis akármilyen valószínűtlennek és abszurdnak tűnt az, hogy majd a fikcióim megoldást jelentenek a problémára, sajnos csalódottan nyugtáztam az első három éjszaka után: Dareck nem jelent meg az álmaimban.

Azonban, ahogy eltűnt az álmaimból a különös idegen, úgy kapcsolódott be a mindennapi életembe. Álmaim rémisztő alakja nap mint nap az Agave-ban töltötte a reggeljeit, általában egyedül. Néha vele tartott barátnőm Sierra is, akkor általában sikerült nyélbe ütnünk néhány jó beszélgetést, persze Dareck a lehető legsikeresebben mindig kivonta magát a társalgás alól.

Alkalomadtán egy másik lánnyal láttam beszélgetni késő délutánonként. A lány egyáltalán nem volt ismerős a számomra, nagy eséllyel sose láttam őt eddigi életem során habár, ez mostanában egyáltalán nem volt meglepő. Az elmúlt hónapok folyamán annyi új ember lépett be az életembe, hogy csak győzöm számon tartani a neveket és a hozzájuk tartozó arcokat.

Feltekintettem a bárpult mögötti falon díszelgő antikezüst órára. Még bő fél órám volt nyitás előtt, így kicsit lazíthattam az addig túlságosan is erőltetett tempómon.

Elértem a terem utolsó asztalához. Leemeltem a székeket az asztal tetejéről és szépen körberendeztem őket. Az egyik kartondobozból elővettem a bézs székpárnákat és egyenként elhelyezgettem őket. Az asztalt egyenletes mozdulatokkal letörölgettem fertőtlenítővel átitatott törlőkendővel, majd ráterítettem az apró, virágmintás terítőt.

Elégedetten nyújtóztattam ki fáradt végtagjaimat majd elindultam a konyha felé a dobozokkal.

A főbejárati ajtó nyikorgására lettem figyelmes. A zár nehézkesen akart elfordulni, rozsdás recsegése a konyháig elhallatszódott.

Nekitámaszkodtam az ajtófélfának és bizonytalanul kilestem először balra, majd jobbra.

 - Ennyire unatkozol? – Bukkant fel Paige a bárpult mellett. Paige volt a velem egy műszakba beosztott pultos. Néhány évvel lehetett idősebb nálam, de igazán szeretett főnökösködni felettem, pedig ő is csak nem rég kezdett az Agave-ban dolgozni.

 - Az asztalokkal már végeztem. – Megköszörültem a torkomat.

 - Az étel és itallapokat még nem látom az asztalon. – Előhúzott a zsebéből egy hajgumit és magas lófarokba fogta mahagóni barna haját.

 - Azonnal! – dobtam felé egy bájos és feltűnően erőltetett művigyort és előkotortam az egyik szekrény aljából az itallapokat.

Paige bekapcsolta a kávédarálót, aminek hangos zakatolása betöltötte az egész üzletet.

A lehető legszimmetrikusabban elrendeztem a vörös kartonnal borított étlapokat az asztalokon majd elégedetten nyugtáztam, hogy jól mutatnak.

 - 10 perc múlva nyitunk. – hallatszott Paige hangja a bárpult mögül.

Felsóhajtottam majd néhány gyors mozdulattal letörölgettem az üzlet hatalmas üvegajtóit. Vártam, hogy a vendégek ellepjék a kávézót. Reméltem, hogy így minden gondolatomat a munkára tudom majd összpontosítani. Túl sok dolog kavargott a fejemben, néha úgy éreztem összeroppanok a súlyuk alatt.

**********

A délelőtti csúcsforgalom nem csak minden szabad percemet, hanem minden szabad végtagomat is teljesen lefoglalta. Alighogy leszedtem az egyik asztalt, rohanhattam a rendelést felvenni a másikhoz. Természetesen, az érthetetlen és bunkó vendégeket Paige azonnal az én nyakamba sózta.

Ahogy közeledtünk a déli tizenkét órához, egyre frusztráltabban éreztem magamat, főleg, hogy még valami érhetetlen fájdalom is elkezdett szétáradni a számban. Arra gondoltam, vélhetően a bölcsességfogaim rakoncátlankodtak ezért próbáltam nem foglalkozni vele.

Egy kiömlött epershake maradványait takarítottam az egyik sarokban elhelyezett asztalról, amikor egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.

 - Nem akartam elhinni, hogy tényleg itt dolgozol.

Megismertem a hangját. Hátrafordultam, azonban nem igazán csodálkoztam a látogatóm kiléte miatt. Nem értettem, miért bukkant fel állandóan ott, ahol én voltam. Ő volt életem másik nagy rejtélye.

 - Szóval nem vagyok elég előkelő a helyhez? – kérdeztem flegmán.

 - Igazából a hely túl sznob hozzád. – Vigyorgott rám. Kócos és göndör haját, ami a szemében éktelenkedett egy könnyed mozdulattal kitűrte az arcából.

 - Ne haragudj Xavier… de most egyáltalán nem érek rá – sajnálkoztam.

 - Paul mondta, hogy itt keresselek, nem gondoltam volna, hogy ennyire el leszel havazva.

Letettem a törlőrongyot az asztalra és vetettem egy pillantást Paigere, aki bőszen a telefonon csüngött és egy kisebb füzetbe jegyzetelt.

 - Egy percünk van. – Elkezdtem leszedni az asztalról a poharakat.

 - Csak érdekelt mi van veled. A múltkori eset elég furcsa volt és azóta nem igazán tudtunk beszélni.

 - Charis jól van. Már elutazott a városból. Én is élek, amint látod. Csak egy kellemetlen estének kellemetlenül sikerült befejezésébe csöppentél bele.

 - Örülök, hogy minden oké. – Rámosolygott.

Egyetértően bólintottam majd elindultam a pult felé.

 - Meddig dolgozol? – szólt utánam.

 - Négyig. Miért? – Hátrafordultam. Kíváncsian harapdáltam a szám szélét, bár a számban lüktető fájdalom miatt legszívesebben leharaptam volna az egyik ajkamat.

 - Én körül-belül fél négyig segítek apáméknak szóval, ha esetleg ráérsz… - Mintha kiszáradt volna a torka, ugyan is erősen köszörülni kezdte.  

 - Paulnak dolga van négy után, szóval sietnem kell haza, mert a húgom egyedül lenne otthon.

 - Akkor hazakísérlek – vágta rá határozottan.

- Miért ragaszkodsz ennyire hozzá? - kérdeztem, miközben félmosolyra húzódott a szám.

Xavier néhány másodpercig habozott a válasszal, majd a fáradtságtól vérágas zöld szemei találkozott az én tekintetemmel.

 - Úgy rémlik, hogy az adósom vagy és azt hiszem, ígéretet tettél, hogy majd beavatsz néhány sztoriba.

 - Jó a memóriád.

 - De még milyen jó! – Önelégülten elmosolyodott.

Az egyik asztalnál romantikázó pár jelezte felém, hogy rendelni szeretne, ezért gyorsan felkaptam a jegyzetfüzetemet a pultról.

 - Akkor hát, négykor! – Barátságosan biccentettem a fejemmel, majd már vágtáztam is az asztalok felé.

*********

A percek súlyos ólomlábakon vánszorogtak a délután folyamán.

A borzasztó fájdalmat, amit a fogaim okoztak a konyhában elhelyezett elsősegélydobozból csent fájdalomcsillapító sem enyhítette. Szerettem volna egy hatalmas jégtömböt vagy egy zacskó fagyos borsót az arcomhoz szorítani és bevackolni magamat az ágyamba.

Két óra, három perc.

Két óra, négy perc.

Két óra, öt perc.

A szememet egyfolytában a faliórán tartottam, szinte már a másodperceket is számoltam. Meglepően jól ment a fejben számolás, hiszen pontosan a mutatókattanásokkal együtt értem én is a végére.

Idegesen harapdáltam a szám szélét, amikor valami egészen furcsát éreztem az ínyemen.

A nyelvem hegyével igyekeztem elérni, de amint hozzáértem, éles fájdalom nyílalt bele.

Odasiettem a pult szélét támasztó Paigehez.

 - Kimennék néhány percre a mosdóba. Nem érzem túl jól magam – nyöszörögtem a lehető legkevésbé artikuláltan.

 - Remélem, nem pont most akarsz lebetegedni. – Sóhajtozott.

Sietve betrappoltam a személyzeti mosdóba és megtorpantam a tükör előtt. Az egyik kezemmel ügyetlenül próbáltam szétfeszíteni a számat, hátha sikerül kiszúrnom mi okozza a fájdalmat.

Ahogy a lámpa fényénél kellően sikerült feltérképeznem a terepet, észrevettem, hogy a bal alsó ínyemnél valami nem stimmel.

Riadtan és a lehető legóvatosabban a mutató ujjammal belenyúltam a számba. Remegő ujjamat elég nehezen sikerült a megfelelő hely felé koordinálnom.

Amint megérintettem az egyik fogamat az szám hátsó felében éles és lüktető fájdalom vonaglottatta meg az arcizmaimat.

A fogam teljesen kimozdult a helyéről.

A pupillám teljesen kitágult, szemem kikerekedett a rémülettől.

Egyenesen a csapba köptem a számban felgyülemlő vért és az érthetetlen okból kiesett fogamat is.

Kontrolálhatatlanul remegő ujjaim közé fogtam a kipottyant darabot. A vér keserű ízét éreztem az ajkaim között. Érthetetlenül bámultam a verejtékező és elsápadt arcomat a tükörben. Idegennek éreztem a lányt, aki a tükörből nézett vissza rám.

Általában elégedett voltam az arcvonásaimmal, habár sokáig tartott mire elfogadtam, hogy én nem rendelkezem olyan előnyös adottságokkal, mint mások a környezetemben. Az én arcom más volt. Egyáltalán nem szimmetrikus. Az arccsontom szigorú és erős vonalai keretezték alulról, míg a vastag és egyenesen szemöldökeim felülről. Szempilláim annyira haloványak és szőkék voltak, hogy távolról biztos úgy tűnhetett, mintha egyáltalán nem is lett volna.

De akkor éreztem úgy elsőnek, hogy nem önmagamat láttam magammal szemben.

Szemeim vérágasak és puffadtak voltak az álmatlanságtól, a bőröm meglehetősen száraz és repedezett főleg a szám körül.

Minden kiszáradt apró bőrlemezbe beleülepedett az alvadt vér, úgy ahogyan az ajkaim sarkába is. Az addig halovány liláskék hajszálerek, amik keresztülütötték magukat a fehér bőröm alatt, most erősen és vastagon. Rémisztő és elfogadhatatlan látvány voltam. Mintha, egy kibaszott kísértet lettem volna a legújabb Paranormal Activity filmben.

Néhány mély levegő kellően megnyugtatta a meglehetősen rossz állapotban lévő idegrendszeremet. Megnyitottam a csapot majd bő vízzel lemostam minden csepp vért a mosdókagylóról.

A farzsebemből előhúztam egy zsebkendőt és óvatosan belecsomagoltam a fogamat, majd újra zsebre dugtam. Nem láttam értelmét a tettemnek, de okosabb ötletnek tűnt, mint kidobni csak úgy a kukába.

Egy arcmosás sokat segített, a hidegvíz felfrissítette a fájdalomtól lüktető szájüregemet és a fáradtságtól puffadt szemeimet is.

Miután az oly sikeres kamu bájvigyoromat újra felhúztam az arcomra, sietve visszatrappoltam az üzlethelyiségbe, ahol már Paige türelmetlenül várt.

 - Végre, ideje volt már. Nem azért jársz ide, hogy a WC-ben pihengess!

Vetettem egy pillantást a kolleginámra, azonban annyi minden kavargott bennem, hogy szimplán faképnél hagytam. Paige flegma és undok reklamációja izgatott aznap a legkevésbé.

Visszavánszorogtam a pulthoz, és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy szinte üres volt a kávézó. Szerencsére, az esti csúcsforgalom már nem az én reszortomba tartozott.

*********

Nyúzottan léptem ki a kávézó ajtaján. A hátamra dobtam a táskámat majd hatalmas léptekkel indultam el a kereszteződés felé. Kihalásztam a telefonomat és a fülhallgatómat a farzsebemből, mikor egy hideg kéz megragadta a vállamat.

 - Hé! – Csengett fel mögöttem Xavier hangja.

Ijedten felszisszentem, majdnem a telefont is kiejtettem a kezeim közül.

 - Meg akarsz ölni? – Mérgelődtem.

 - Még nem gondolkodtam el rajta. – Vigyorgott.

 - Kicsit szét vagyok csúszva, elfelejtettelek… azt hiszem. – Hangom bizonytalan volt, kissé szégyelltem magam. Az ínyem még mindig puffadt volt, így a beszéd is nehezebben ment.

 - Megszoktam, hogy elfelejtenek a lányok… csak úgy – zsebre dugta a kezeit –, bár ezt inkább úgy nevezném, hogy lekoptatnak.

 - Én nem így értettem! – Kezdtem a mentegetőzést.

 - Nyugi csak hülyéskedek! – Kétségbeesetten fürkészte tekintetével az arcomat.

Lazítottam kicsit a túlságosan is merev testtartásomon, majd folytattam az utamat tovább a kereszteződés felé. Természetesen Xavier követett.

 - Mi hasznod származik abból, hogy hazakísérsz? Kilométerhiány, vagy csak nincs jobb dolgod? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

 - Jobb dolgom lenne, de szeretek kimozdulni otthonról. Nem mellesleg, szeretek beszélgetni is – válaszolt a lehető legdiplomatikusabban.

Xavier szorosan a bal oldalamon sétált. Tekintetét rezzenéstelenül a betonra szegezte. Néha rásandítottam. Nevetségesnek találtam, ahogy az egyik kurta tincset próbálta kifújni az arcából.

 - És nincs nálam jobb beszélgetőpartner?

 - Nem vagyok nagyigényű. – Szurkálódott.

 - Óh, ha már én is megfelelek Önnek, – vettem gúnyosra a figurát –, kérem, árulja el, mivel foglalkozik, ha épp nem fiatal lányokat követ kétes és tisztázatlan okokból?

 - Sejtettem, hogy gyanús leszek. Túl okos és következetes, Hölgyem – elmosolyodott –, de ha már ennyire felkeltettem az érdeklődését, mindennapjaim azzal telnek, hogy rabszolgáskodom édesapám üzletében. Egyelőre keresem a számomra tökéletes állást.

Próbáltam komoly és előkelő fejet vágni, de a mosoly hamar kiült az arcomra.

 - Azt hittem egy suliba jársz Paullal.

Xavier letörölte a vigyort az arcáról és egy fokkal komolyabbra vette a hangnemet.

 - Nem. Igazából annak idején nem igazán engedhette meg a család azt, hogy egyetemre mehessek. Később meg már feleslegesnek éreztem. Így itt ragadtam.

 - És itt is akarsz maradni?

 - Még magam sem tudom. Csak sodródom az árral – válaszolta könnyedén.

 - És nem félsz, hogy egyszer csak elnyel az a víz, amivel sodródsz?

 - Nem kell ennyire nyakatekert és költői kérdéseket feltenned, megértem metaforák nélkül is – pimasz mosoly húzódott az arcára –, szóval arra vagy kíváncsi, nem félek-e attól, hogy egyszer pofára esek?

Meglepetten horkantottam fel és összeráncolt homlokkal bámultam rá.

 - Igazad van, ez így tényleg hülyén hangzott. Nem szoktam általában így beszélni, csak gondoltam brillírozok kicsit a művészi ön kifejezőerőmmel.

Xavier elmosolyodott, majd a zsebébe csúsztatta az egyik kezét. – Nekem azért tetszett.

A kereszteződésnél piros lámpát kaptunk, így az útpadkánál várakoztunk.

 - És milyen üzlete van a szüleidnek? – Kíváncsian fordultam felé. Xavier láthatóan teljesen más világban járt, a kérdésemre sem reagált. Zavartan bámultam rá egy darabig, majd amint a zöld lámpa felvillant szó nélkül elindultam át a zebrán.

Néhány percre sikeresen megfeledkeztem a számban tomboló éles fájdalomról, azonban amint átértem az út túl oldalára, újra úrrá lett a testem felett.

 - Nem akarsz megvárni? – Lépett mellém a kísérőm.

 - Nagyon eltűnődtél valamin, gondoltam nem zavarlak meg. – Rámosolyogtam majd az utunkat egy mellékutcában folytattuk.

 - Ne haragudj. Csak eszembe jutott valami.

Megrántottam a vállamat, majd kezeimet a farmerdzsekim zsebeibe mélyesztettem.

A tekintetemet megragadta egy számomra oly ismerős sárga-fekete szalag, ami még mindig az egyik sikátor bejáratát teljesen lezárta.

 - Hónapok teltek el az eset óta és úgy látszik, a rendőrség nem sok mindenre jutott – jegyeztem meg higgadtan.

 - Nem is fognak – tette hozzá Xavier.

 - Olyan biztos vagy benne? – Rásandítottam.

 - Teljesen.

Megtorpantam a sárga szalag előtt és a szemeimet megerőltetve, hunyorítva tekintettem be a félhomályba. Eszembe jutott az a nap, amikor az adrenalin vagy a saját hülyeségem által vezérelve bemásztam oda, s összefutottam a véres rongydarabot szorongató fura alakkal.

 - Ez a hely eszembe juttatott egy sztorit. Érdekel? – Odafordultam hozzá, de a figyelmét nem igazán rám összpontosította.

Néhány pillanatig vártam a válaszára, majd idegesen kifújtam a tüdőmben felgyülemlett hatalmas mennyiségű levegőt.

 - Persze, mond csak. Csak közben menjünk inkább! Nem akarom, hogy későn érj haza miattam.

 - A gyilkosság után néhány nappal pont erre kerültem, amikor a suliból jöttem haza. Épp a telefonomat piszkáltam mikor valami furcsa hangot hallottam a sikátorból és... – Folytattam volna, de Xavier a szavamba vágott.

 - Kitalálom! Kíváncsiságodtól vezérelve és fittyet hányva néhány rendőrségi szalagnak, ami arra hívta fel a figyelmedet, hogy itt gyilkosság történt, a sikátorban ólálkodtál.  Talált?

 - Igen! De nem is ez az érdekessége a sztorinak, hanem hogy láttam ott valakit. Nagyon sötét volt, semmit nem tudtam kivenni belőle. Csak azt, hogy a földön szenvedett… sokáig gondoltam, hogy magát a gyilkost láthattam. – Kirázott a hideg. Az egész testem beleborzongott az emlék felidézésébe.

 - Hát, ha ő lett volna, lehet másnap a te neved díszítette volna az újság főoldalát – jegyezte meg csípős hangon.

 - Utólag ez nekem is eszembe jutott! – Rámosolyogtam.

 - Veszélyes életet élsz. – Megköszörülte a torkát.

 - Csak veszélyesen hülye vagyok néha.

Az út java részét kellemesebb témák boncolgatásával töltöttük. Még az aznapi érthetetlen és megrázó eseményeket is sikerült elfelejttetnie velem.

Közelsége igazán jó hatással volt a kedélyállapotomra. Xavier volt az életem egyik olyan rejtélye, amit végre kezdtem megismerni. Amit, végre közelebb tudhattam magamhoz. Azt akartam, hogy bízzon bennem.

Én is bízni akartam benne.

***********

Az a tizenöt perces út, ami a kávézótól hazáig vezet, az Ő társaságában sokkal hosszabbnak tűnt, mintha legalább fél órát is elcsacsogtunk volna.

Amikor ránéztem a telefonomra realizáltam, hogy tényleg több mint fél órát elbeszélgettünk és nem csak az időérzékem csalt.

 - Azt hiszem, be kell fejeznünk mára. Paul már legalább negyed órája leléphetett itthonról.

 - Pedig szívesen bekísértelek volna. – Pimasz mosoly húzódott az arcára.

 - Azt elhiszem – vágtam rá.

 - Ugyan. Voltam már itt néhányszor, sőt még a szüleid is ismernek. A legnehezebb dolgot már ki is pipálhatjuk.

 - Nem igazán érek rá… – nekitámaszkodtam a kapunak. Ez igazán nem is volt akkora lódítás, de tény hogy meglehetősen zavarba jöttem, és mint a sarokba szorított egér, én is kiutat kerestem a helyzetből.

 - Jót beszélgettünk. És jól érezted magad ne is próbáld letagadni. Mellesleg, mintha nem rég említetted volna, hogy alig ismered a bátyád baráti körét. Itt a lehetőség megismerni.

 - Ennyi? Azt hittem kreatívabb leszel.

 - Sajnálom, ha nem voltam elég meggyőző.

Egyik felem erősen tiltakozott a mozdulat ellen, de még is kitártam előtte a kaput.

 - De csak addig, amíg nem vagy útban – jegyeztem meg, mire az arcára széles mosoly ült.

Amint beléptünk az ajtón, a nappaliból kiszűrődő fény és a hangos zene rögtön elárulta, hogy Michelle már biztos otthon volt.

 - Azt hiszem körbevezetnem már nem kell, szóval foglald el magad egy pillanatig valamivel. – A mondandóm befejeztével már is sietve áttrappoltam a közlekedőn és a konyhán, mire elértem a nappalihoz.

 - Megjöttem! – Néztem be a nappali boltívén keresztül.

 - Szia! – intett egyet, a TV-t bőszen bámuló Michelle.

 - Csinálok valami vacsit. Kérsz te is? – kérdeztem, miközben lepakoltam a táskámat.

 - Lekváros szendvics jöhet!

 - Nem ennél valami kevésbé édeset? Anyád meg fog ölni, ha megtudja, hogy ilyenekkel tömlek.

 - Ő meg a szemét és ízetlen gyorskajáival töm. Melyik a jobb?! – fordult hátra Mich.

 - Milyen nagyszájú lettél – megpöcköltem az orrát –, az inhaláló nálad van?

Michelle felemelte a kis zöld-fehér kütyüt és meglóbálta az arcom előtt.

 - Helyes! Majd szólok, ha kész a kaja. – Ezzel a lendülettel már el is indultam a konyhába.

Xavier nekitámaszkodott az egyik konyhapultnak és bőszen a telefonját bökdöste.

Útban a konyha felé, megálltam és felakasztottam a farmerdzsekimet a bejáratnál.

Jéghideg kezemet az arcomra tapasztottam majd a másikat rászorítottam. Igaz, szinte teljesen haszontalannak tűnt, hiszen a lángoló és élesen lüktető fájdalmamat talán még egy jégcsákány sem tudta volna kellően enyhíteni.

Morcosabb hangulatban tértem vissza a konyhába, ahol a konyhapultot támasztó fiú, kíváncsian követte minden mozdulatomat.

 - És ha már ismerkedünk – kezdtem bele a mondandómba –, honnan is ismered Pault?

Lábujjhegyre állva nyújtózkodtam fel a legfelső polchoz majd megragadtam a lekváros üveget és óvatosan leemeltem onnan.

Xavier néhány másodpercig habozott a válasszal. Hátrafordultam miközben szorgosan kenegettem a kenyeret.

 - Ez egy elég hosszú sztori – nyögte ki.

 - Hát, ha már bekéredzkedtél, azt hiszem van időnk. – Mosolyra húzódott a szám.

Xavier vett egy mély levegőt és fokozatosan fújta ki az orrán. – Ami azt illeti, talán másfél évvel ezelőtt volt egy kis incidense a bátyádnak.

 - Igazán? Pedig Paul nem egy balhés típus – nyugtáztam, miközben befejeztem Michelle vacsoráját.

 - Kihúztam a slamasztikából és barátok maradtunk. Ennyi az egész.

 - Na látod, még sem volt ezt olyan hosszú elmondani. – Tányérra helyeztem a szendvicset és kivittem az ebédlőasztalra és leültem. – Mostanában Paul kicsit furcsán viselkedik. S te, mint legjobb barátja, gondolom tudsz valamit a dologról. Vagy tévedek?

 - Én nem vettem észre rajta semmit – szólalt meg közönyös hangon.

 - Sűrűn ellóg éjszakánként. Eleinte azt hittem, hogy talán barátnője van és hozzá megy esténként, de mivel napközben egyetlen egy lánnyal sem láttam, így logikátlan az egész.

 - Szerintem elég nagyfiú ahhoz, hogy vigyázzon magára. – Átcsusszant a hozzám közelebb eső székhez és leült.

 - Hát, a megismerkedéseteket elnézve, úgy látszik nem.

 - Paul kellően óvatos. Biztos lehetsz benne, hogy nem esik semmi baja. Talán ezért sem említette nekem soha, hogy két húga van.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá.

 - Paul simán letagadott? – fortyogtam.

 - Hát én csak Michelle létezéséről tudtam. Ezért is lepődtem meg, amikor hazakísértelek és itt kötöttünk ki – karba fonta a kezeit –, lehet csak nem akarta, hogy megismerjelek.

 - Miért? – Éreztem, ahogy az arcomat elönti a forróság. A forróság, amit a düh és a zavartság okozott egyszerre.

 - Nem tudom. Azt sem tudom, hogy tudtuk ennyire elkerülni eddig egymást.

 - Nem nézel ki egy potenciális szexuális ragadozónak.

Xavier kérdőn ráncolta a szemöldökét, majd nevetésben tört ki. - Most nem tudom, hogy ezt sértésnek vagy dicséretnek véljem.

 - Nem is lényeges. Tudod, mióta ideköltöztem, Paulban van egy kis ellenszenv, hiszen csak féltestvérek vagyunk. Már az első nap éreztem azt a versengést és idegenkedést, amit ő táplált. Nem akarta, hogy az édesanyja akár egy percet is foglalkozzon velem.

 - Igen, néha egy utálatos kiskölyökként tud viselkedni, de attól függetlenül jó ember.

Éreztem, ahogy a fejemben lüktető forróság lassan alábbhagy. Xavier pozitív kisugárzása nyugtatóan hatott a pattanásig feszült idegeimre. Vetettem rá egy pillantást majd hagytam, hogy egy halovány mosoly felkússzon az arcomra.

 - Mit szólnál hozzá ha… – kezdett bele Xavier, de a csengő éles és hangos csörgése félbeszakította.

 - Ki a fene lehet ilyenkor…– Meglepetten pattantam fel a székből és gyors léptekkel siettem az ajtóhoz. Elfordítottam a kulcsot a zárban majd kitártam az ajtót.

 - Lis… - akadt a torkomon a szó.

 - Igen, Lisette. – Habozás nélkül belépett az ajtón a talpig fekete, selyemfényű ruhát viselő nő. Fejét fekete kalappal fedte le, sötétszínű arcbőrén szinte világított a tűzpiros rúzs.

 - Mit keres itt? – a döbbenettől szinte nyelni se tudtam.

 - Szeretnék bocsánatot kérni, amiért múltkor olyan csúnyán elküldtelek titeket, de muszáj volt gondolkodnom azon, amit… – Ahogy észrevette, hogy nem kettesben vagyunk azonnal elnémult. – Örülnék, ha olyan helyen folytathatnánk, ahol csak ketten vagyunk.

Mindkettőnk pillantása azonnal az asztalnál meglepett arccal ücsörgő Xavierre vándorolt. Épp azon töprengtem hogyan is kérhetném meg udvariasan, hogy lépjen le, de mintha szavak nélkül is megértett volna. Felállt és óvatos kimért mozdulattal tolta vissza széket a helyére.

 - Akkor én most megyek. Majd találkozunk Abe – szólt, majd ahogy elhaladt mellettem, kezével végigsimította a derekamat.

Egészen belepirultam a pillanatba.

 - Úgy lesz! – szóltam utána.

 - Helyes srác mi? Csak vigyázz vele.  Az ilyen fajta általában sunyi disznó. – Vörösre lakkozott körmeivel ütemesen dobolt az ajtófélfán.

Újra bezártam a bejárati ajtót majd egy mély levegő után Lisette felé fordultam.

 - Miről akar beszélni?

 - Majd kettesben szívecském. Kettesben.

Összeráncoltam a homlokomat majd a kezemmel a lépcső felé mutattam. – Akkor menjünk fel a szobámba.

Lisette magas sarkúja élesen kopogott a járólapon, ahogy a lépcső felé tartott. Némi kétellyel és bizonytalansággal követtem őt. A kíváncsiságom sokkal erősebben befolyásolta a tetteimet, mint a félelmeim.

 - Milyen szép házatok van! Bár, ti amerikaiak a feketék vérén gazdagodtatok meg. Nem igaz?

Összeszorított ajkakkal és forgó szemekkel sétáltam a túlsúlyától lihegő nő után.

 - Nem térhetnék végre a tárgyra? – Kitártam előtte a szobám ajtaját.

 - Türelem. Egy hónapig már kibírtad, mit számít már ez a pár perc?

Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam az egek felé törő vérnyomásomat majd bezártam a szobám ajtaját.

Lisette karba font kezekkel nézelődött a szobában, hangtalanul. Idegesen dörzsölgettem a tenyereimet, a gyomrom mérete megfelelt egy kis madár gyomrának.

 - Szóval, sajnálom, hogy elzavartalak titeket. Az én szakmámban nem illik ilyet. Mi segítünk az embereknek – kezdett bele a mondandójába –, de őszintén bevallom kicsit megrémültem. Tudod, sok esettel találkoztam már életem során. De a tiéd, elég ritka.

Leültem az ágy szélére és mereven bámultam a nőt, aki ide-oda sétálgatott a szobámban. – Mit takar az, hogy ritka?

 - Amikor valaki megkér, hogy tekintsek bele a jövőjébe, nem csak azt szoktam látni. Látom a jelenét, a múltját és csak utána a jövőjét. Hát kislány, nálad ez az egész kimaradt. Nem láttam a múltadat, nem láttam a jövődet. Csak egy hatalmas sötétséget és egy kilátástalan jelent.

Megpróbáltam nyelni, de a torkom a hallottak miatt teljesen kiszáradt. Megköszörültem majd igyekeztem az idegességemet leplezni azzal, hogy a tenyeremet dörzsölgettem.

 - Lehet csak rosszul csinálta – vágtam rá azonnal.

 - Bár meglehetne ezzel magyarázni az egészet. De sajnos, a dolog ennél sokkal komplikáltabb. Valaki nem akarja, hogy bármit is lássak a múltadból vagy akár a jövődből.

 - Köze lehet ahhoz a szellemhez vagy… lényhez, amivel mostanában összefutottam párszor?

 - Szó sincs itt szellemekről. Tisztázzunk valamit – leült a velem szemben lévő székre –, a szellemek halott emberi lelkek. Általában ártalmatlanok, hiszen eltávozva a földi porhüvelyükből ártalmatlanokká válnak. Néhányan itt maradnak egy darabig, amíg nem realizálják, hogy meghaltak – előhúzott egy szál cigit a táskájából –, azokkal a lényekkel van a probléma, amik sosem voltak emberek. – Elmosolyodott majd rágyújtott a cigarettára.

 - Tehát? – Feszülten tapadtam az ágyamba miközben a kezeim helyett már az ágyneműt dörzsölgettem.

 - A démonokkal. – Az édeskés és fűszeres cigaretta füstje belengte az egész szobát.

 - Démonok? Azt hittem démonokban csak a horrorfilm rajongók és a Bibliaolvasók hisznek.

 - A démonok olyan lények, amik soha életükben nem voltak emberek. Velejéig ártalmas és gonosz lények, amik csak egy valamire vágynak. Az emberek lelkére.

Éreztem, ahogy az arcom lesápadt, és apró izzadságcseppek végiggördülnek a nyakamon. – Szóval úgy gondolja, hogy engem is démonok… zaklatnak? – A cigarettafüst kellemetlenül csiklandozta a torkomat beszéd közben,

 - Teljesen biztos vagyok benne, főleg azóta, hogy bejöttem a szobádba – felállt a székből –, tudod, a démonok nem kaptak egyenlőre akkora teret a világunkban, hogy egy erős és fiatal ember lelkét csak úgy felfalhassák. Ezt ők három lépés végigjárásával teszik meg. Az első lépés a megrémisztés – odasétált a sarokban elhelyezett sötétbarna állótükrömhöz –, megrémisztik az embereket, mert a mi félelmünktől ők csak erősebbek lesznek. Aztán jöhet a legyengítés – végigsimította néhány ujjával a keretet –, miután mentálisan kikészítettek szükségük van arra, hogy fizikailag is gyenge legyél. Fáradtság, gyengeség, sötét színű véraláfutások, hajhullás. Ez mind hozzájárul ahhoz, hogy fizikailag tönkretegyenek.

Ahogy hallgattam a boszorkányt, egyre jobban felismertem a saját helyzetemet a szavaiban. Minden kezdett egy kicsit jobban összeállni. A mozgó tárgyak, a hangok, a támadások, a jelenségek. A kihullott fogam. Minden arra a jelre utalt, hogy valaki meg akarta szerezni a lelkemet.

 - Az utolsó lépés az elpusztítás. Amikor a démon megragadja a lelkedet és magával viszi. Ami ezen a világon marad belőled, az csak az élettelen tested. Mellesleg gyönyörű szép a tükröd. Mióta van meg? – kérdezte miközben ruháját igazgatta a tükröm előtt.

 - Most komolyan ki a szart érdekel az az ócska tükör, mikor engem egy természetfeletti lény meg akar ölni? – háborogtam.

 - Néhány száz évvel ezelőtt, a démonok igyekeztek más módon is megszerezni az ártatlan halandók lelkét. Csapdákkal, különböző mágiákkal… tárgyakkal. Kedveském, az előttem díszelgő tükör egy portál.

 - Portál? Erről már hallottam valahol. Az az olvastam, egy könyvben. Egy portál két különböző helyet köt össze és átjáróként szolgál közöttük.

 - Helyes a definíciód. Ez a portál tulajdonképpen egy démontükör. Régebben azt a funkciót szolgálta, hogy magába zárta a halandók lelkét így juttatva át az alvilágba ahol a démon már várt rá. Sok évvel ezelőtt az összeeset megsemmisítették. Ez valahogy átcsúszhatott a rostán.

 - Nem ejtette csapdába a lelkemet tehát… vagy nem démontükör vagy… elromlott – Erőltetett vigyort húztam a számra.

 - Ahogy kiemeltem régebben ez volt a funkciója. Manapság inkább csak megfigyelésre használják.

 - Szóval, valaki nap mint nap szemmel tart engem? – Beleborzongtam a gondolatba.

 - Úgy látszik. – Elnyomta a cigi csikket az ablakpárkányomon.

Kétségbeesetten pattantam fel az ágyról. – Hát akkor vigyük ki innen és semmisítsük meg.

 - Ez nem úgy megy. Ezek a tükrök halandó ember számára sérthetetlenek. Most a legfontosabb megtudni azt, hogy honnan került ide.

 - Néhány évvel ezelőtt kaptam Viviennetől, mert a régi tükröm a szoba renoválásakor összetört.

 - Akárhogy is történt, fel fogom venni a kapcsolatot néhány szakemberrel és megpróbáljuk elszigetelni vagy megsemmisíteni. De attól félek, hogy ez a te jövődben nem sok mindent fog befolyásolni.

 - Akkor mit tudok tenni? Üljek itt és várjam amíg megölnek? Nem is tudom miért hiszem el ezt az egészet! – Kétségbeesetten támaszkodtam neki a szekrényemnek.

 - Azért hiszed el, mert másban nem tudsz hinni. Mert már te sem tudsz reálisan és logikusan tekinteni a dolgokra. Ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt, habár ez már nem az én hatásköröm.

 - Hanem ki másé?

 - Az ördögűzőké – válaszolta kimérten.

 - És amíg ezt maga elintézi, én mit tudok tenni? – A hangom egyre hisztérikusabb hangnemre váltott.

 - Maradj életben.