2. Fejezet: Hívatlan vendég

Huhúú, meghoztam a második fejezetet! Mostanában nem sok időm volt írni, pedig nagyon hiányzik.

Ez a fejezet nem sikerült olyan hosszúra, mint az előző. Nevezhetjük hangulatfokozó fejezetnek is akár :D. Nagyon szépen köszönöm a kommenteket és a kedves szavakat, nagyon édesek vagytok :). Kérjetek továbbra is bátran cserét, nem harapok! Igyekszem csipkedni magamat a következő fejezettel :). Jó olvasást: Abbey~

Felhívom a figyelmeteket, hogy a történet obszcén kifejezéseket, szavakat tartalmazhat illetve véres, esetleg +16-os korhatárt meghaladó eseményeket. Csak ennek tudatában olvasd tovább!

U.i: Sok-sok segítséget köszönöm szépen Missymnek <3

2. Hívatlan vendég

Rohantam. Rohantam, ahogy csak a lábam bírta. Mindig így kezdődött. Sose sikerült megtudnom miért, vagy ki elől menekültem. Aztán elértem egy utcához. Sötét volt és dermesztő hideg. A kezeimet egymáshoz dörzsöltem egy kis meleg reményében. Az emberek jöttek-mentek rövidnadrágban, szoknyában, mintha nem épp akkor életük volna életünk egyik leghidegebb telét.

Megtekintettem egy ismerős arcot a tömegben. Sötétbarna haja most is kócosan állt, vidáman beszélgetett valakivel. Odasiettem hozzá, megérintettem. Paul nem reagált, nyugodtan cseverészett a telefonján. Nem hallottam semmit abból, mit beszélt, semmilyen zaj nem jutott el a fülemig. Szólítgattam, de ő csak ment tovább. Megráztam és szólítgattam, azonban észre sem vett.

A városra álmos ködfelhő borult.

Szép lassan telepedett az utcákra, mintha az egyik habos, csintalan felhő megunta volna az égi életet és úgy döntött belekóstol a földiek hétköznapjaiba, de a sűrű tejszerű köd nem egyedül jött. Egyre több apró, jeges csoda kezdett az orromon landolni.  

Feltekintettem a csillagoktól mentes égboltra.

A csillogó hópelyhek fényesen világítottak a komor és rideg sötétben. Azt is mondhatnám csodás volt. Olyan igazi szépség, amiben az ember szívesen táncra kelt volna kitárt karokkal, amelyben szívesen lenyalná a hópelyheket az orráról vagy a kézfejéről. Ám volt valami rémisztő és gyászos ebben a szépségben. Valami, amitől oly idegenné vált a város. Az utca végén megláttam egy alakot.

Nem volt ismerős számomra ez az arc. Biztos emlékeztem volna rá. Nem könnyen feledhető vonásokkal rendelkezett.

Sötét ruházata alól sápadt – szinte már fáradt szürke –, bőrszíne úgy világított, mint a hó a lábaim alatt. Rövid, hópelyhektől tarkított fekete haja itt-ott nedves csomókban tapadt össze. Állvonala erős volt, enyhén szögletes. Összehunyorítottam a szememet így sok apróbb részletet is ki tudtam venni: például a halványfeketés borostát az állán, vagy a nyakán kígyózó tetoválást. Még is, ami azonnal foglyul ejtette a tekintetemet az nem más, mint a páratlanul különleges szeme. Hideg. Acélszürke. Szinte már-már világított.

Bátortalanul léptem néhányat előre. Hajtott a kíváncsiság, egyszerűen tudni akartam ki Ő.

Egy ideig álltunk egymással szemben. Talán nem is lát engem? – tettem fel magamnak a kérdést.

Tett néhány lépést felém, egyenesen engem bámult. Alig néhány méternyire volt tőlem, amikor megtörtént.

Az arc, amit annyira csábítónak tartottam eltorzult. Arccsontja élesen kidudorodott, szemei teljes feketeségben úsztak. A szája megnyúlt, szinte egészen a hegyes füléig tartottak.

Hatalmas fogak mosolyogtak rám, akár egy ragadozó állkapcsa is lehetett volna.

Hátrahőköltem.

Valami volt a háta mögött. Fekete tollak borították.

Szárnyak susogását hallottam, mikor kinyíltak, és védelmezően körülölelték. Rettegtem tőle. A kezét felém nyújtotta, de én elutasítóan hátráltam.

- Fuss – suttogta, mikor hatalmas éles körmeivel megindult felém. Megint futottam, egy örök körforgásnak tűnt az egész.

Mindig itt ébredek fel az álomból. Már lassan egy hete kínoz. Minden este újra és újra, sose jutok előrébb. Egy jegyzetfüzetbe minden reggel kiírtam a részleteket. Már amire emlékeztem belőle. Nem sok dolog maradt meg bennem. A hó. Az arc. A szárnyak. Kétségbeesésemben már fantomrajzot is készítettem a férfiról – nem mintha az amatőr vonalrajzom hasonlítana bármi emberihez –. Amíg odakint mindenki a gyilkossággal foglalkozott, én az otthonomban tanyázó egyre ijesztőbb jelenség után vizsgálódtam. Próbáltam minden lehetőségnek utánanézni. Internet, könyvek, cikkek. Szellemekről, földöntúli életről. Persze minden esetben fiktív baromságokat találtam. Kezdtem úgy érezni, teljesen egyedül maradtam a problémámmal. Figyelemelterelés gyanánt sűrűn bent maradtam délutánonként meghallgatni Charisma zongora előadását, amit a hangversenyre szánt. Nem igazán értettem túl sokat a komolyzenéhez, de jobb volt, mint otthon megőrülni.

*****

  - Szerinted? – hangzott el a kérdés. A padlót bámultam és mélyen elmerültem a gondolataimban.

 - Abigel! – rázott fel Charis az elmélkedésemből.

 - Ne haragudj, elgondolkodtam. Szerintem tökéletes leszel. Ha ez nem fog tetszeni a közönségnek, akkor botfülűek – mosolyogtam rá.

 - El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a segítségedért. Egyedül nem ment volna – hálálkodott. Egyet nem értően ingattam a fejemet.

 - Nem csináltam semmit Charis. Tehetséges vagy, én csak itt lógattam a lábamat – vigyorogtam.

 - Számomra az a legnagyobb segítség, hogy itt vagy velem – odalépett hozzám és átölelt. Kicsit meglepődtem, de nem tagadtam meg az ölelését.

Összeszedtük a motyónkat és elindultunk kifelé a suliból.

Nagyon jól éreztem magam Charismával, nem is értem, miért nem lógtam vele többet az elmúlt évek során. A hátralévő pár hétben szeretnék ezen változtatni, bár lehet már késő javítani ezen a hatalmas hibán. Hamarosan leérettségizünk és elég nagy esélyt láttam arra, hogy soha többé nem fogunk találkozni.

Amikor hazaértem senki nem volt otthon: Mich még szakkörön volt, Paul az egyetemen, Vivienne és az apám pedig mindennap késő este értek haza.

Ledobtam magam a kanapéra és felvettem a laptopomat a földről, amit reggel idelent hagytam. Néhány közösségi oldal átböngészése után, találtam egy fórumot. Teljesen véletlen kerültem oda. „ A sötétség hívószáma: 666”.

Ez valami ócska szerepjátékos oldal? – futott át fejemen a gondolat. Kíváncsian kezdtem böngészgetni a hátborzongatóan felépített oldalon.

Maga a háttérszín teljesen fekete volt, a főcím sötétkék betűkkel volt kiemelve. Az oldalmenükben különböző jelképeket helyeztek el. Vérrel felrajzolt pentagrammát, fejjel lefelé fordított talpas keresztet. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy biztos valamilyen szekta tulajdonában áll.

Végigfutott a szemem minden alcímen, hátha találok olyat, ami számomra is hasznos lehet. Minél többet nézelődtem az oldalon annál jobban futkosott a hideg a hátamon. Aztán megakadt a szemem egy modulon. „Szellemidézés”. Percekig haboztam, nem akartam rákattintani. Vettem egy mély levegőt és azzal a lendülettel le is csuktam a laptop tetejét. Nevetséges, mennyire parázok az egésztől

Akaratomon kívül is felnevettem. Amikor az ember azt mondja, Ő nem fél semmitől, nem is tudja, hogy ez a horrorfilmek szemrebbenés nélküli megtekintéséig tart. Egyébként meg azon kapja magát, hogy egy parkettareccsenéstől is sikítani tudna.

Kicsit megkönnyebbülve dőltem hátra a kanapén. Túl sokat agyalsz az egészen, nem szabad foglalkoznod vele – nyugtatgattam magam. Talán jobb boldog tudatlanságban élni. Kínzott a kíváncsiság, el akartam olvasni azokat a cikkeket. De féltem, ha még jobban beleásom magam a témába, a helyzet csak egyre rosszabb lesz. Talán majd magától elmúlik – szólalt meg a belső én.

Megint önmagammal beszélgettem, lassan orvosi esetnek fog valaki nyilváníttatni. Hallottam az ajtó nyikorgását, valaki hazaérkezett.

 - PAUL? – kiáltottam. Nem érkezett válasz.

 - MICH? ITT VAGYOK A NAPPALIBAN! – felültem a kanapén. Senki nem válaszolt. Gyanakvóan indultam meg az előszoba felé. Felkaptam egy porcelándíszt a régi komódunkról. Akárki is jött be a házba, tuti széttöröm ezt a fején – gondoltam.

Vettem egy mély levegőt és beléptem az előszobába. Üres volt. Megrángattam a kilincset, az ajtó is zárva volt. Megkönnyebbültem egy kicsit, csak az elmém játszott velem. Leraktam a porcelánelefántot a konyhapultra és nekiálltam az ebédemnek.

Kirámoltam minden tetszőleges hozzávalót a hűtőből és elkezdtem feldarabolni a cukkinit a répával együtt.

Teljesen jó szakácsnak tartottam magamat. Pontosabban csak addig, amíg valaki más meg nem kóstolta a kotyvalékomat. Egy csepp olajt hevítettem a serpenyőben majd beledobáltam az apróra vágott zöldségeket. Kinyitottam a legfelső szekrényajtót és kivettem a sót. Megsóztam a zöldségeket, majd elővettem egy zacskó tésztát. Ki akartam vágni a zacskót, de nem találtam a késemet.

Épp a serpenyő tartalmát kevergettem, amikor csörömpölést hallottam a fürdőszobából. Tipikus, biztos megint a túlszárnyaló fantáziám játszott velem. Nyugodtan folytattam a főzést, mikor újabb csörömpölést hallottam ezúttal közelebb volt hozzám a hang. A félelemszintem enyhén felszökött. Nyugi Ab, képzelődsz.

Elzártam a gázt a serpenyő alatt.

 Bizonyosodj meg róla, hogy nincs ott semmi – bíztatott az elmém. Megtöröltem a kezemet egy konyharuhában, és elindultam a hang irányába. Talán nem örülne a család, ha kiderülne a kis Abigel megkattant. Gyors tisztázni akartam a képzelgéseimet, ezért benyitottam a fürdőbe. Üres volt. Látod, látod nincs mitől félned.

Éles fájdalom nyilallt a hátamba, ilyet még sose éreztem. Undorító, fémes szag csapta meg az orromat. Hátrafordultam. A kés csak úgy lebegett a semmibe. Mintha láthatatlan emberi kezek tartanák. Ilyet az ember csak a legrosszabb horrorfilmekben látott. De ez most a valóság volt. A pengét vörös cseppek színezték meg.

Vér csepegett a járólapra.

Megvágott.

A seb lüktetett, az adrenalintól azonban kevésbé éreztem a fájdalmat. Alig látható árnyék csusszant át mellettem a falon. Fenyegetően közeledett felém, tudtam most jött el az idő, menekülnöm kell.  

Sebes iramban rohantam felfelé az emeletre, be kell zárkóznom valahova. Fél füllel figyeltem a hátam mögött történő eseményekre, hangos léptek iramodtak utánam. Reszkettem a félelemtől, a hátam pedig még így is borzalmasan fájt. Felértem az emeletre, hezitáltam.

A fürdőszobát választottam.

Berohantam, azonnal bezártam az ajtót. A könnyeim potyogtak, a fülem sípolt. Rossz helyre jöttem, ki kellett volna menekülnöm a házból. Alig hallottam valamit a körülöttem zajló világból. Nyikorgott a lépcső, már felfelé jön. Idegesen rángattam ki zsebemből a telefonomat. Kit hívhatnék? A rendőrséget? Mit mondok nekik? „ Haló, megtámadtak, de nem látom az elkövetőt, mert láthatatlan”? Kényszerzubbonyt kapnék, aztán boncasztalon tanulmányoznák az agyamat. Nem sok időm volt magammal veszekedni. Tárcsázni kezdtem, a vonal kicsengett.

 - Halló? – szólt bele Paul.

 - Azt hiszem valaki betört a házba – a hangom remegett, idegesen ziháltam.

 - És miért engem hívsz? Miért nem a rendőrséget? Megvesztél? – Paul hangja pillanatok alatt idegessé vált.

 - Nem tudom megrémültem!

 - Itt vagyok néhány utcá… – megszakadt a vonal.

Elment a térerő.

Reszketve rogytam a földre, s az ajtó alatti résen kukucskáltam kifelé.

Egy sötét árnyék mozdult meg a padlón.

Jéghideggé vált körülöttem a levegő. Nyikorgás. Fülsüketítően hangos, éles. A fülemhez kaptam, de még így is sértette a hallásomat. Léptek. Akár a patakopogás. Ritmikus és hangos. Hatalmas puffanás, a szoba beleremegett. Be akarta törni. Még egy puffanás, az ajtó végig megrepedt. Végső kétségbeesésemben nekitámaszkodtam teljes erőmmel, hátha kívül tudom tartani. Reccs, reccs. Az ajtó nem bírta túl jól, még pár nekifutás és be fog jutni. Egyre jobban kezdtem elveszíteni az önuralmamat.

Hatalmas koppanás és reccsenés, az ajtó velem együtt eldőlt. Meg se mertem mozdulni, annyira rettegtem. Visszafojtottam minden egyes lélegzetvételemet. Nem láttam senkit az ajtóban. Talán elment? Csak rám akart ijeszteni. Óvatosan feltápászkodtam a földről, eléggé bevertem a fejemet. Egy nyikorgást hallottam nem messze tőlem a fürdő másik végéből.

A lélegzetem is megállt, mikor a kés centiméterekre a fejemtől szúródott a falba.  Percekig csak bámultam előre. Pislogni se tudtam. Teljesen megfagyott bennem a vér.

- AB MERRE VAGY? – erős és markáns hang szólítgatott. Paul volt az. Az agyam leblokkolt, nem voltam képes válaszolni. Ő nem szerezhetett erről tudomást, ki kellett találnom egy történetet. A hátamból még mindig éles fájdalom áradt szét a testemben.

Léptekre lettem figyelmes, megjelent Paul az ajtóban. Letérdelt mellém és átkarolt.

 - Elment – suttogtam.

 - A rendőrséget kellett volna hívnod, miért vagy ilyen ostoba? – dühöngött.  

 - Sajnálom, teljesen leblokkoltam.

 - És ha még az egyetemen lettem volna? Talán meg is öl mire kiérkezik ide bárki is!

- Nem hagyhatnánk későbbre ezt az apucis lecseszést? – a sírás szorongatta a torkomat.

 - Már hívtam a rendőrséget. Láttad a támadódat? – faggatott Paul. Ingattam a fejemet, de sejtettem, hogy valami jó sztorit ki kell majd találnom a támadómról.

Felegyenesedtem, ekkor megint éles fájdalom nyilallt a hátamba. Felszisszentem.

 - A hátad. Csupa vér – láttam Paul arcán, hogy mindjárt kiborul.

 - Biztos simán összevarrják majd – nyugtatgattam. Letekertem néhány réteg WC papírt és ügyetlenül próbáltam a sebre nyomni, de alig értem el.

Eközben Paul már apunak telefonált. Bárcsak elbújhattam volna valahova. Olyan helyre ahol nem fognak majd kérdezősködni és zaklatni.

Először apa érkezett haza majd a rendőrök is. Átkutatták a házat és a környéket is.

Összeszorult gyomorral ücsörögtem a nappalinkban, amíg arra vártam, hogy felvegyék a vallomásomat. A szőke hajú rendőrtiszt leült velem szembe.

Vettem egy mély levegőt majd elkezdtem a mesémet, miszerint „amikor hazajöttem már a házban tartózkodott a betörő, én észrevettem, ahogy a nappaliban matatott, ezért megtámadott. Egyenesen a fürdőbe menekültem, ahol rám törte az ajtót és megpróbált megkéselni. Zajt hallott az alsó szintről és ezért sietve távozott.”

A rendőrök felvették a vallomásomat. Jobb hazugság ma nem tellett tőlem. A rendőrtiszt gyanakvóan nézett rám, ahogy Paul is.

Nem mondta ki hangosan, de tudtam nem hitt nekem. Apu teljesen kiborult. Rendőri őrizetet követelt, attól félt, hogy a támadóm visszajön. Még korházba is akart vinni, de erről sikeresen lebeszéltem. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy a támadó még a házban van és csak az alkalomra vár. Már persze, ha tényleg az a Valami művelte ezt, aki egy hete mutatkozott be nálam.

Aznap este nem voltam hajlandó egyedül aludni. Paul megengedte, hogy pár napig a szobájában aludhassak. Védelmezően ücsörgött az ágy szélén. Csak némán bámult rám, nem kérdezősködött. A hátamat a kiérkező mentősök összevarrták, már nem is fájt annyira, de így sem tudtam ráfeküdni.

 - Amikor felhívtál… teljesen megfagyott bennem a vér – suttogta. Soha nem törődött velem annyit, mint az elmúlt néhány órában. Minden egyes léptemet követte, egy percre sem hagyott egyedül. Úgy látszik, a baj mindig összehozza az embereket.

 - Nincs semmi gond, azaz… – megfagyott bennem a szó. El akartam mondani neki. Annyira szerettem volna, ha tudná mi rejtőzködött a házban.

 - Mit titkolsz előttem? – peccengette a témát.

 - Semmit, csupán kimerültem. Szeretnék aludni – hárítottam.

Némán bólintott, nem faggatott. A fáradtság sokkal jobban uralta a testemet, mint a félelem így sikerült elaludnom, de sajnos álmaimban sem leltem nyugalmat.