4. Fejezet - Elátkozott

Sziasztok! Elsőnek is: Boldog Új Évet minden kedves látogatónak!!! Másodszor: sajnálom, hogy ennyire eltűntem, több mint egy hónapja nem volt új fejezet. Ennek sok oka volt, napnyugtáig sorolhatnám. Decemberben volt két nagyon fontos versenyem, amire rengeteg ideig készültem, ezen kívül a tanulás, a suli, általában este 5 óra körül értem haza a suliból, sejthetitek, hogy utána semmi ihletem nem volt az íráshoz. Számomra az írás nem olyan dolog, amit tudok erőltetni:/. De, most itt vagyok, és ígérem, többet nem kell ilyen sokáig várnotok az új fejezetre! :) Ez a fejezet is kicsit hosszabbra sikerült, remélem tetszeni fog! A következő fejezetet igyekszem hamar hozni, és remélhetőleg akkor már az oldal új külseje is elkészül!(mert ezt már kicsit unom:D!) Jó olvasást kíván: Abbey <3

4.Elátkozott

 - Hol vagyok? – egyre erősebben dörzsölgettem a karjaimat. A hó csendesen hullott, dermesztően hideg volt.

 - Nem ismered fel? – tette fel a kérdést az angyal. A szörny. Az idegen. Dareck.

Az eltorzult vonásai kezdtek újra emberiesebb formát ölteni. A mély hegek elhalványodtak, a szemei azonban még mindig fekete színben követték minden mozdulatomat. Vetettem egy értetlenkedő pillantást rá.

 - Portlandben vagyunk, de minden olyan más. Mintha nem is itt lennénk valójában.

 A puha porhó halkan ropogott a talpam alatt sétálgatás közben. Az ég sötétebb volt, mint szokott. Csak a hófehér pelyhek világítottak abban a komor és baljós éjszakában.

 - Jó felé tapogatózol – mosolygott rám Dareck.

 Fekete szárnyait – amit a hó kezdett dalmatás foltokban befedni –, szorosan a teste mellé húzta. Így sokkal kisebbnek látszottak, mint kitárva. Fekete inge – amit a szárnyai téptek szét –, darabokban lógott rajta. Hamuszürkés bőrét a hideg levegő vörös foltokban csipkedte meg, főleg az orcáján.

Talán a halál angyala is fázhatott?

Én már csak ilyen nevekkel illettem Őt. A szám nem akart ráállni a nevére. Akkor túl valóságosnak éreztem mindent. Elhittem, hogy tényleg állt valami az álmaim mögött.

Az angyal. A gyönyörű.

A szépséges halál.

Habár ázottan és csapzottan is volt valami felsőbbrendű és fenséges a tartásában.

Az emberek ugyan úgy, mint eddig, jöttek-mentek, mintha mi itt sem lennénk. Néhányan még át is sétáltak rajtunk, akár egy szellemen. Megtorpantam, amikor egy ismerős arcot fedeztem fel ismét a tömegben.

 - Az ott Charis – elkezdtem integetni neki, de ő nem reagált rá.

Hangosan kiáltottam, nem kaptam választ. Elindultam felé, amikor Dareck szorosan megragadta a karomat és visszarántott. Oly közel voltam hozzá, szinte éreztem a testéből áradó hőt. A szívem hevesebben vert a közelében. Nem tudtam, hogy az idegesség és a félelem miatt kalapált olyan gyorsan vagy azért, mert valamiféle furcsa és bizarr vonzalom húzott hozzá.

 - Felesleges erőlködnöd. Nem hall és nem is lát minket.

Elrántottam a kezemet a szorításból és méregtől lángoló arccal löktem el magamat tőle.

- Mit keresel az álmaimban? Mi ez a hely?

 - Érdekes! Tisztában vagy azzal, hogy álmodsz. Kevesen tudják megkülönböztetni a fikciót a valóságtól – a hangja érdeklődően csengett.

 - Ez nem válasz! – szóltam rá.

Dareck vett egy mély levegőt majd leült a tér közepén álló szökőkút szélére. A fehér márványszobrokról hatalmas jégcsapok lógtak lefelé.

Távolságtartóan megálltam tőle néhány méterre. Karba font kezekkel vártam a megfelelő magyarázatot.

 - Ez a hely egy Átkelő.

Összeráncolt szemöldökkel közeledtem felé, remélve, hogy így bizalmasabb információkat is hallhatok majd a helyről.

 - Átkelő? – tettem fel kurtán a kérdést.

Dareck hátradőlt, megtámasztotta a kezeivel magát és az eget bámulta. - Úgy is nevezhetnénk, hogy a két világ határa.

Teljesen felcsigáztak a hallottak. Leültem mellé és felhúztam a térdeimet az ölembe. Próbáltam a testtartásomon is lazítani, nem akartam, hogy a félelem vagy a bizonytalanság halvány szikráját meglássa bennem.

- Milyen világok? Úgy érted a mi világunkat és… – vártam, hogy befejezze a mondatomat.

 - Hamarosan mindenre választ kapsz – felém fordult és mélyen a szemembe nézett. Oly mélyen, szinte átnézett rajtam.

Volt valami sóvárgó és szomorú a pillantásában. Az esőért könyörgő, kiszáradt sivatagi virágéhoz tudnám legjobban hasonlítani azt, amit akkor az ő éjfekete tekintetében láttam.

A virág is tudja, hogy oly egyszerű dolog kellene a boldogságához és az élethez, mint az eső, de az még is elérhetetlen és távoli a számára.

Végigsimította az ujjbegyeivel a karomat egészen a könyökömig. Azonnal felállt minden egyes apró szőrszál az egész testemen.

Talán túlságosan vonzó volt a számomra ez a rémisztő testiség, soha nem éreztem ehhez hasonlót. Mintha teljesen elveszítettem volna az értelmes emberi reakcióimat. A szívem kalapált, az agyam próbált hátrakényszeríteni, de a testem nem mozdult a parancsára.

 - Ideje felébredni, Abe – halkan suttogta a fülembe. Ez volt az utolsó, amit a szájából hallottam.

Felébredtem.

Az elmúlt péntek óta egyre zaklatottabban éreztem magam.

A szekrényajtómra karcolt üzenetet sikerült egy poszter felragasztásával eltüntetnem a család elől, de a félelem és a kétely megmaradt bennem.

Paranoiássá váltam.

A legapróbb papírcsörgéstől is már kerülgetett a pánik és a rettegés. Éjszakákat töltöttem ébren a füzeteim felett kuksolva. Bármit megcsináltam, csak a figyelmemet terelje el a lehető legjobban. Kezdtem úgy érezni magam, mintha egy elcseszett horrorfilmben lettem volna.

Szükségem volt segítségre. Féltem.

Halk mocorgást hallottam az ajtóm felől.

Nem akartam felkelni, fáradt és kimerült voltam.

Résnyire nyitottam a szemeimet, ásítoztam. Vivienne lépett be a szobába. Nyűgösen bújtam be a takaróm alá, próbáltam visszaaludni még néhány percre. Vivienne felrántotta a redőnyömet és kinyitotta az ablakomat.

 - Abigel, ideje felkelni. Nézz csak ki az ablakon, annyira szép idő van – szólt Vivi és megrázogatta a lábamat.

Halkan felnyögtem és szorosabban magamra húztam az oltalmat nyújtó takarót.

 Vivienne felsóhajtott majd leült az ágyam szélére.

- Tudom, feszült vagy, hiszen az érettségi bankett minden lánynak fontos… de ezeket az elmulasztott perceket sosem kapod vissza többé. Csak egyszer vagy végzős – megfogta a takarót és óvatosan lehúzta a fejemről. Közönyösen sóhajtottam fel, a fény bántotta a szememet.

Vivi vetett rám egy aggódó pillantást majd így szólt:

- Talán valami baj van? Mostanában zárkózott vagy.

Fáradtan ingattam a fejemet, majd felültem az ágyon.

- Reggeli van az asztalon és ne felejts el elmenni a ruhádért Petrához – megigazgatta a kontyát és a kisimította a gyűrődéseket a szoknyáján. Néha csodálattal tekintettem az előttem ücsörgő nőre.

Sokszor hasonlítottam össze édesanyámmal. Talán erőltetetten próbáltam hasonlóságot találni köztük. Azonban Vivienne finom, selymes és gondtalan arcvonásai a lehető legkevésbé sem idézték fel bennem édesanyám fakó, boldogtalan, ráncos arcbőrét.

Csak ez a kép élt már bennem róla. Nem voltam képes visszaemlékezni arra, milyen volt a betegsége előtt. Amikor lehunytam a szemem, az ágyát láttam magam előtt, amiben mindennapjait töltötte. Halovány tekintetével a plafont bámulta. Nem tudott már küzdeni, pedig nagy harcos volt. Néha-néha megszólalt, főleg akkor, ha szüksége volt valamire, ételre-italra. Bár igazán a vége felé már azokra sem tartott igényt. Sápadt, sárga bőrén az apró csipkés hálóingje nagyon súlyosnak tűnt. Azt hihette volna az ember, hogy a hálóing és a takaró teljesen összenyomja, annyira törékennyé vált. Gyermekfejjel nehéz ezt felfogni – mondják.

Én ekkor éreztem magamat a legerősebbnek.  

 - Köszönöm, rendes tőled – visszadőltem az ágyba.

 - Mellesleg egy lány már 10 perce lent sétálgat a kapu előtt.

Kikerekedett szemekkel kaptam a telefonomért, ami folyamatosan villogott. Charis legalább háromszor hívott, teljesen megfeledkeztem arról, hogy együtt mentünk volna el a ruhánkért a kölcsönzőbe.

Sietve kiugrottam az ágyból és felkaptam a kardigánomat. Lerohantam a földszintre, ahol majdnem sikerült elgázolnom az épp ébredező kishúgomat.

Belebújtam a cipőmbe és kinyitottam az ajtót. A reggeli hűvös nyári levegőtől teljesen libabőrös lettem.

 - CHARISMA! – kiáltottam az utcára.

Vörös hajú barátnőm mosolyogva figyelt fel a hangomra. Intettem a kezemmel, ő pedig habozás nélkül besietett az udvarra.

 - Már-már azt hittem, hogy nem is vagy itthon – sóhajtott fel Charis, miközben besétáltunk a konyhánkba.

 - Kérlek, ne haragudj, kicsit elaludtam – szégyelltem magam, amiért egy apró ígéretet sem tudtam fejben tartani.

Charisma együtt érző mosolyától megkönnyebbülve szedtem magamnak a reggeliből. Egy kis bámészkodás után ő is helyet foglalt mellettem.

Gyorsan tömtem magamba a rántottát – ami garantáltan nem volt gusztusos látvány –, amikor eszembe jutott mekkora tahó voltam.

 - Te nem kérsz esetleg valamit? – próbáltam eltakarni a rántottával teli számat.

 Az egyik falat még félre is csúszott, így erős fuldoklásba kezdtem. Charis kikerekedett szemekkel ragadta meg a vállamat, majd erős határozott mozdulattal rácsapott a hátamra. Mikor végre sikerült levegőt vennem nagyon megkönnyebbültem.

Lenyeltem azt a kis rakoncátlan falatot, majd visszafojtott vigyorral néztem a mellettem ülő lányra, aki az orrát befogva próbálta a röhögést visszatartani. Egy perces néma szemezésünk után mindketten hangos nevetésben törtünk ki.

Már Charis feje is vöröslött a nevetéstől, amikor lépcsőrecsegést hallottam. A bátyám jött le az emeletről. Hirtelen mindketten elhalkultunk, bután bámultuk egymás kipirosodott arcát.

- Jó reggelt – üdvözölt minket Paul.

 Fáradtan vonszolta el magát a konyhapultig, ahol kávét töltött magának. Arca meggyötört volt, sötétkék szemei alatt hatalmas táskák nyújtózkodtak. Egyre sűrűbben járkált el éjszakáként otthonról. Persze, ő azt hitte mindenki alszik és senki sem szerez tudomást róla, de félálomban a tételeim felett gubbasztva hallottam, amikor lelépett. Hajnaltájt pedig visszasurrant a lakásba.

Sok minden futott át a fejemen: talán barátnője van, bár inkább egy sokkal rosszabb opció rajzolódott ki bennem.

 Reménykedtem, hogy nem került bele semmi hülyeségbe.

Vetettem egy röpke pillantást Charisre, aki számomra érthetetlen okból zavartan, pirosló orcákkal ücsörgött az asztalnál.

 - Szar bőrben vagy – jegyeztem meg, amíg elmosogattam a tányéromat.

 Paul halkan morgott valamit majd elvánszorgott az asztalig. Charisma katonás testtartással fülig vörösen ült szemben vele. A hülye is észrevenné, hogy a testvérem csupaszon maradt felső izomzatai után csorgatta a nyálát.

 - Jé, neked tényleg vannak barátaid! Azt hittem, csak kitaláltad őket – incselkedett.

Charis elmosolyodott. Megköszörültem a torkomat mire ő letörölte a vigyort az arcáról. Karba fontam a kezeimet és ültem le a kanapéra.

Akkor vettem észre.

A fekete tinta gyönyörűséges, finom vonalai kereszt formában színezték meg Paul bőrét. A talpas fekete kereszten kívül más is helyet kapott bátyám tarkóján. Valami ismeretlen, számomra idegen nyelven íródott szöveg kígyózott lágy ívben a motívum alatt.

Ex-or-cis-tam.

Meg sem próbáltam egyben kiolvasni. Zavartan harapdáltam a szám szélét. Talán tényleg valami beteges szekta hálózta be?

 - Mióta van tetkód? – bukott ki a számon.

Paul meghökkenten nézett rám és megtapogatta a tarkóját, mintha számára is újdonságot mondanék.

 - Egy ideje.

 - Dögös – a hangom elég szarkasztikusan csengett.

 Láthatóan nem foglalkozott azzal, hogy hozzá beszéltem. A kávéjához sem nyúlt, csak ült felette és teljesen elmerült a gondolataiban. Odaszökdeltem mögé és megkapargattam a nyakát

- Hm, ez tényleg igazi – jegyeztem meg komolyra vett hangon.

Paul felszisszent majd rácsapott a kezemre.

- Ne piszkálj – felszólított.

Kacéran rákacsintottam majd elindultam a lépcső felé. Vivi szembejött velem, épp a táskájában turkált.

 - ANYA, PAULNAK TETOVÁLÁSA VAN! – zengett a nappaliból Michelle gúnyos hangja.

 - Ne beszélj butaságokat – lépett bele tűsarkújába mostohaanyám. Azért, hogy megbizonyosodjon az igazáról vetett egy kósza pillantást Paul csupasz felsőtestére.

Miután elkönyvelte, hogy Mich füllentett, átbillegett a konyhán. A telefonját bökdöste, amikor a kelleténél is hangosabban felfortyant: - Mi az rajtad édes kisfiam?

Megtorpantam és a lépcső korlátjának támaszkodtam. Semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt a beszélgetést.

 - Az, aminek látszik – mosolygott flegmán.

 - Mit fognak ehhez szólni az egyetemen? És hogy fogsz kinézni 50 év múlva? – zúgolódott.

 - Hát – Paul felállt az asztaltól majd folytatta –, nézzük a jó oldalát. Te azt már úgysem fogod látni.

Kacsintott a dühtől egyre vörösebb arcú édesanyjára, aki a beszólástól meg se tudott szólalni. Inkább csöndesen pufogott, majd – miután elégszer csapkodta hozzá a tenyeréhez mérgesen a telefonját – leült a laptopja elé.

Miután végighallgattuk a felemelő és családias reggeli beszélgetést, Charissel sietve robogtunk be a szobámba.

 - Mekkora mázlista vagy – huppant le az ágyamra –, az én bátyám bunkó, csúnya és még kövér is – vigyorgott.

 - Az enyém meg csak szimplán bunkó – kacsintottam rá miközben mélyen a szekrényem aljában turkáltam.

Halk suttogást hallottam a hátam mögül, egész testemet kirázta a hideg.

Nem értettem mit mondott. Sokkal inkább hasonlított a hang egy fáradt, öreg hintaszék nyöszörgéséhez.

Hatalmas lendülettel fordultam hátra, kitágult pupillákkal pásztáztam a szobát.

 - Hát neked meg mi bajod van? – kérdezte Charis, de nem tudtam koncentrálni arra, amit mondott.

A paranoia újra úrrá lett rajtam.

Csak egy valamire tudtam összpontosítani.

Mikor akart újra lecsapni rám?

A szobában volt. Éreztem. Minden porcikám sikítani akart.

 - Hahó! Abigel! Itt vagy? – a kérdés már nem az ágyamtól jött, hanem sokkal közelebbről.

Ujjak érintését éreztem a vállamon, idegesen hőköltem hátrébb, egyenesen neki a szekrényemnek.

 - Abigel csak én vagyok! – Charisma riadt tekintete találkozott az enyémmel.

Beszívtam az orromon egy jó mély levegőt, majd szép lassan kifújtam a számon.

 - Jól vagyok! – igyekeztem a lehető legnyugodtabbnak tűnni.

 - Az előbb nem úgy nézett ki. Mintha nem is hallottad volna, hogy hozzád beszélek.

 - Csak elgondolkodtam valamin.

 - Nekem bármit elmondhatsz, remélem tudod – aggódó tekintettel fogta meg a kezeimet.

Bármit, csak ezt nem.

 - Persze tudom. Tényleg jól vagyok. Csak a stressz, az érettségi meg hasonlók. Néha kikészítenek – hátráltam ki a témából.

Charis elengedte a kezeimet, amik az ijedtségtől teljesen nedvesek lettek.

Sietve váltottam le a pizsamát egy farmerre és egy szürke trikóra. Gondosan átfésültem a hajamat, majd a fülledt melegre való tekintettel magas lófarokba kötöttem.

 - Egyre szebb a hátadon az a seb – csodálkozott Charis.

 - Már egyáltalán nem is fáj. Pedig nem rég még teljesen elviselhetetlen volt – tapogattam meg a keskeny ám precíz vágás hegét.

 - Szerencsés vagy, valószínűleg teljesen el fog halványodni.

Egyetértően mosolyogtam, majd a telefonomat és a pénztárcámat a zsebembe dugva elindultunk a ruhakölcsönző felé.

 - Képzeld Collin tegnap este felhívott, és elhívott a bankettre.

 - Nem siette el – röhögtem.

 - Képzelheted mennyire kirázott a hideg, amikor meghallottam a nyálfröcsögős hangját a telefonban. Azt sem tudom, hogy kitől kaphatta meg a számomat.

 - És igent mondtál ugye? – furkálódtam.

 - Természetesen nem – kihúzta magát –, nem hagyhatom, hogy a legjobb barátnőm egyedül menjen.

 - Mekkora áldozatot hoztál értem – kacsintottam.

Charis felnevetett, majd megigazította a hajpántot gyönyörű, vörösen lángoló fürtjeiben.

Bár sikerült javarészt fellélegezve megtennünk az út hátralévő részét a kölcsönzőig, néhány lopott pillantást azért mindig vetettem magunk mögé.

Sehol sem éreztem magam biztonságban.

*********

 - Azt hittem már el sem jöttök! – üdvözölt minket Petra, a Petra’s Lustrous Prom Salon tulajdonosa.

A város legismertebb ruhakölcsönzője az utca sarkán elhelyezkedő hatalmas irodaépület aljában kapott helyet. A kicsinyke üzlet orgona lila falakkal és ezüstös csillárjaival olyan luxusérzetet keltett, mintha épp valamelyik Disney hercegnő gardróbjába sétáltunk volna be.

A szűk folyosó mindkét oldalán fogasra akasztott, szín szerint elrendezett ruhák lógtak, átlátszó védőtasakban elhelyezve. Nem tudtunk úgy végigsétálni a kasszáig, hogy egy-egy ruha aljába ne akadtunk volna bele.

 - Ne haragudj, csak mostanában túl sok mindenre kellett egyszerre koncentrálnunk és ez valahogy elfelejtődött – mentegetőztem.

 - Sebaj. Vivienne még időben ideszólt, így félre tudtam tenni nektek néhány darabot. Garantáltan csodásak lesztek – vigyorgott az alacsony, tömzsi termetű tulajdonos.

Charis hatalmas bazsalygós mosollyal az arcán turkált a védőtasakok között.

 - Az idei év legdivatosabb színei a türkiz, a lila és a bordó – nyitott ki egy hatalmas, keményfedeles katalógust. Sietve lapozta fel, majd felénk fordította.

Egy-egy oldalon három ruhamodell kapott helyet.

 - Ezek lennének. Kifejezetten a te szőke hajadhoz ezt a levendula színt ajánlanám. Gyönyörű kontrasztban lenne a hamvas bőröddel – bökött rá az egyik képre a katalógusban.

Kíváncsian nézegettem a földig érő, nagyon lenge és fényes anyagból készült ruhadarabot. A derékban meghúzott ruha lágyan simult rá a modell alakjára. Nagyon letisztult volt, még is különlegessé tették a fűzőn elhelyezett apró Swarovski kristályok.

 - Tényleg nagyon szép – áhítozott Charisma a hátam mögött.

 - Tetszik, de a levendula nem épp a kedvenc színem – nyeltem egy nagyot. Kellemetlenül éreztem magam, amiért visszautasítottam Petra által választott ruhát. Habár gyönyörű volt, még sem tudtam elképzelni magamat benne.

 - Akkor mutatom a következőt – mutatott rá a másik oldalon elhelyezkedő burgundi színben pompázó ruhadarabra.

 - Ez olyan Drakulás – jegyezte meg Charis.

 - Igen, egy harapással és egy kis vérrel még halloweeni jelmeznek is elmenne – kuncogott kedvesen Petra.

Elismerően mosolyogtam rájuk, majd újra a képre tapasztottam szemeimet.

A gyönyörű, finom szabással rendelkező báli ruha nagyjából térd felett ért véget, és hosszú vérvörös csipkéből készült uszály csatlakozott a derekához. Ezt az érdekes vámpíros, goth vonalat erősítette a vörös-fekete kövekből kirakott nyakpánt – aminek közepén egy márványos fényű ékkő helyezkedett el –, és az arany lánccal ellátott bross.

 - Ezt szívesen felpróbálnám – fordultam széles mosollyal Petra felé.

 - Már is keresek egyet a méretedben – szólt majd szorgosan túrt bele a védőzsákok hosszú sorai közé.

Charis odafúrta magát az asztalhoz majd lapozgatni kezdte a katalógust.

 - Annyira döntésképtelen vagyok – csattant fel barátnőm enyhén hisztérikus hangján.

 - Ráérsz még. Sierra délután háromra jön át hozzánk.

 - Óh, szóval két farkalás között ő is ráér – flegmázott.

Felsóhajtottam majd vetettem rá egy tipikus „most fejezed be” pillantást.

Charis vágott egy erőltetett mosolyt és újra belemerült a magazin lapozgatásába.

A két legjobb barátnőm megismerkedésük pillanata óta utálták egymást. Sierra álszent libának tartotta vörös barátnőmet, Charis pedig lotyónak Sierrát. Én voltam az egyetlen közös nevező, ami miatt képesek voltak elviselni a másik jelenlétét.

Sokan kérdezték már tőlem, hogy bírom elviselni Sierra enyhén laza erkölcsű viselkedését. Néha én is eltöprengtem rajta. De, hogy őszinte legyek engem sose zavart épp milyen fiúval hetyegett a hálószobában. Hiszen senki másra nem tartozik az ember magánélete nem?

 - Tessék aranyoskám, itt a ruha. Hátrébb találsz öltözőt is. Szólj, ha segítségedre lehetek – nyomta a kezembe az átlátszó zsákban pihenő burgundi színű csodát.

Két karomban szorosan fogtam a zsákot, majd hátrabattyogtam a meglehetősen kisméretű öltözőhöz.

Bepréseltem magamat és elhúztam a halványlevendula színű függönyt.

Mivel mocorgásra nem igazán volt hely, megfordulás nélkül lekapkodtam magamról a ruhadarabokat.

Miután gondosan kicsomagoltam a ruhát óvatosan végigsimítottam a selymes, szinte pillekönnyű anyagot. Alig éreztem a súlyát a kezemben.

Lassú mozdulatokkal futtattam végig az ujjaimat az apró rubinvörös köveken és az aranyszínű vékony csipkén, ami a szoknya alját szegélyezte.

Enyhe félelemmel húztam le a cipzárt és bújtam bele derékig. Tartottam attól, hogy mivel oly gyenge és vékony az anyag, egy laza mozdulattal széttépem.

Előrehúztam a copfomat – nehogy odacsípje a cipzár –, majd ügyetlenül elkezdtem felhúzni. Mivel hamar beláttam, hogy egyedül nem fog menni, résnyire félrehúztam a függönyt és kilestem a résen.

 - Hahó, valaki esetleg tudna segíteni? – tettem fel kurtán a kérdést.

 - Megyek – szólt a maga harsány hangján Petra és odavágtázott hozzám.

Petra elhúzta teljesen a függönyt, majd a két vállamnál megragadva megpördített.

 - Ahogy látom, teljesen passzol rád – óvatosan felhúzta a cipzárt a hátamon.

 - Csodálatos – mosolyogtam elismerően.

Charis is odatolakodott mellém és rendesen szemügyre vett.

 - Többször kellene ruhát hordanod. Jól áll. – Rám kacsintott.

Miközben én percekig a tükörben bámultam magam és próbáltam megbarátkozni a látvánnyal Charisma is felpróbálta az általa kiválasztott ruhát.

Kedves barátnőmnek mindig érdekes ízlése volt. Ez a báliruha kiválasztásnál is megmutatkozott.

A türkiz színű fűzővel indított darab a szoknya végére – ami nagyjából a bokájánál ért véget –, sötétlila színbe érkezett. Afféle érdekes színátmenetet képzett, ettől vált annyira különlegessé és egyedivé.

Ez a két szó jellemezte legjobban Charist: különleges és egyedi.

A Nap nagyjából a fejünk felett járhatott, amikor végeztünk a vásárlással. Hatalmas embersereglet áramlott a forró utcákon. A beton a lábunk alatt egyenesen az arcunkba sugározta a hőséget, így a kellemes légkondicionált helyről kilépve azonnal megizzadtunk. Úgy döntöttünk sietősre vesszük a tempót hazáig, mert a kora májusi meleg egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni.

Miközben az aznapi álmaimon és Darecken kattogott az agyam, Charis a jövőbeli terveiről tartott előadást séta közben. Elmesélte, hogy az egész nyarat New Yorkban fogja tölteni egy menő szállodában lesz recepciós gyakornok, mivel a Michigani egyetemre fog majd járni, így saját maga akar fenntartani egy albérletet. Persze a hír, hogy Charismát nem fogom látni egész nyáron nagyon elszomorított, hiszen az elmúlt időszakban sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, de irigyeltem is, hiszen részese lehet az igazi, nagybetűs New Yorki életnek, amíg én itthon valamelyik ócska kis büfében fogok robotolni.

Miközben a jobbomon barátnőm édesen csicsergett a jövőbeli, mesés terveiről, az útkereszteződéshez érve valami azonnal magára vonzotta a figyelmemet az út túloldalán.

Romos kis sárga épület, szinte nem volt olyan négyzetcentimétere ahol nem mállott le a vakolat. Az épületen három ablak volt, mind a hármat fekete függöny takarta, ezzel gátolva a kíváncsiskodókat a leskelődésben. Még is, ami azonnal magára vonzotta az ember tekintetét, az a hatalmas fekete-fehér felirat a fal tetején, ami egy lobogón lógott le.

„Jóslás és jövendölés. Láss a saját jövődbe. Vide in posterum.”

 - Mit bámulsz ennyire? – kíváncsiskodott Charis.

 - Oda! – mutattam az épületre és már át is szlalomoztam a kigyózó kocsisorok között.

A hátam mögött kiálltást hallotam, tudtam, hogy Charisma ordított utánam, de nem foglalkoztam vele.

Ahogy átértem az út túloldalára, megtorpantam a romos kis ház előtt.

 - Te meg vagy hülyülve? Hova rohantál ennyire? – fújta ki a levegőt Charis.

 - Ide most be kell mennünk – a hangom határozottan csengett.

 - Minek? Ezek csalók, arra mennek, hogy kicsalják a lehető legtöbb pénzt belőled – fortyogott.

 - Tudom Charisma, de nekem most szükségem van erre. Tényleg! – a mondat végére kissé elnyeklett a hangom.

 - Mi az, amit egy jósnőnek elmondasz, de nekem nem? Lehet én is tudnék segíteni neked.

 - Úgy érzem, nagy bajban vagyok, és nem akarlak téged is belerángatni – közelebb léptem hozzá –, kérlek szépen, nem fog menni nélküled.

Barátnőm türelmetlenül fújtatott egyet majd karbafont kezekkel elindult az ajtó felé.

Halovány mosollyal az arcomon követtem őt, bár bizonytalan voltam. Magam sem tudtam mit akarok itt. De valamiért úgy éreztem, ott segítségre lelhettem.

Füstölők. Édes és fűszeres. Fojtogató, orrfacsaró. Ez volt az első, ami a kis üzletbe lépve arcon csapott. Gyomorforgatóan hatott rám.

Annak ellenére, hogy kint tombolt a hőség, a helyiség még is olyan hideg volt, mint egy halott ujjainak jeges érintése.

A félhomályban erősen hunyorítanom kellett ahhoz, hogy bármit is ki tudjak venni a berendezésből.

A szekrénysor régies, sötétbarna színben játszott és legalább 3 centiméter vastag porréteg tapadt rá. Mintha már legalább 10 éve nem járt volna senki abban a helyiségben.

Régi abrosz terült szét az asztalon, talán még kézzel horgolták. Sárgás, tört fehér színe arról árulkodott, hogy régóta el sem mozdították a helyéről.

A falon furcsa dísztárgyak kaptak helyet, velem szemben egy szarvas koponya hatalmas, szerteágazó agancsával.

Az elfüggönyözött ablakok mellett egy kisállat csontváza lógott a falon, talán egy macskáé lehetett.

Ezen kívül a falra szerelt rozoga polcon apró kis tégelyek és fiolák dülöngéltek, mintha egy boszorkány bájitalos konyhájában lettünk volna.

 - Mit is keresünk mi itt pontosan? – kérdezte Charis miközben belekapaszkodott a karomba.

 - Csak szeretnék néhány dolgot kérdezni.

Felnéztem a hatalmas ónezüst csillárra, amiben már csak halványan pislákoltak a fények és hosszú, átlátszó pókhálók kapaszkodtak bele az apró díszekbe.

 - HAHÓ – kiáltottam fojtott hangon.

Levegőt sem mertünk venni, annyira figyeltünk a válaszra. Azonban néma csend honolt a kis épületben.

 - Lehet nincs is itt senki – suttogta Charisma.

Halk mocorgást hallottunk a fekete csipkefüggönnyel elválasztott szobából. Éreztem, hogy Charis körmei belefúródtak a karomba. Halkan felszisszentem, de barátnőm csak egyre erősebben csüngött a karomon.

 - Miben segíthetek eme két szépséges ifjú hölgynek? – szólt egy erős, mély női hang a függöny mögül.

Charisma kitágult pupillákkal bámult rám, a válaszomat várta. Abban a pillanatban én magam se tudtam mit akarok.

 - Mi az, megkukultatok? – jött is a következő kérdés. A függöny annyira sűrű szövésű volt, hogy egyáltalán nem láttunk át rajta. Fogalmunk sem volt, ki állhat a másik oldalon.

 - Csak néhány kérdést szeretnék feltenni – a hangom kislányosan és gyámoltalanul hangzott.

A függöny meglibbent, léptek zaja törte meg a bizonytalan csendet.

 - Menjünk innen Abe – lihegte fojtott hangon a fülembe Charisma.

Nem is igazán foglalkoztam a barátnőm gyerekes nyöszörgésével, minden figyelmemet a szoba túloldalán lévő titokzatos nőre fordítottam.

 - Úgy hallom valaki nagyon bizonytalan.

Elsőnek csak egy sötét árnyék körvonalazódott, amikor kilépett a függöny mögül.

Sötétbronzos bőre szinte beleolvadt abba a félhomályba, ami a szobában uralkodott.

Fejkendője alól kilógott itt-ott néhány kurta, fekete csigás tincs.

Erős, telt testalkatára a szaténfényű, méregzöld ruha teljesen ráfeszült, mintha legalább három számmal kisebb ruhát hordott volna.

 - Elveszettnek látszotok – hatalmasat szívott a kezében füstölgő cigarettába.

Vettem egy mély levegőt, és bizonytalanul előrébb léptem, lerázva ezzel a kezemen csüngő Charist.

 - Igazából nem tudom, jó helyen járok e – kezdtem bele félve a mondandómba.

 - Kislányom úgy érzem, valami hatalmas dolog nyomja a szívedet. Ülj le és meséld el nekem. 10 perc csak 20 dollárba kerül.

 - Szerintem csak le akar húzni. Menjünk – rángatott Charisma.

 - Fejezd be! – szóltam rá. – Nem megyek el addig, amíg választ nem kapok néhány kérdésemre.

Belenyúltam a zsebembe és előkotortam a pénzt.

 - Az ilyenek totál semleges információkkal hülyítik meg az embereket. Például: valami baj fog érni a jövőben. Látod? Már én is jósnő vagyok – hisztériázott szarkasztikus hangon Charis.

 - Akár kint is megvárhatsz – morogtam miközben leültem az öreg, poros asztalhoz.

Odanyújtottam a jósnő felé a pénzt, aki kivette a kezemből és a karpántja alá csúsztatta.

 - Az én nevem Lisette. Belelátok a múltadba, a jelenedbe és a jövődbe is. Ezen kívül tarot kártyákból és rúnákból is jósolok – kényelembe helyezte magát az egyik széken. – Add a kezed kedvesem!

 - Bizonyítsa, hogy igazat mond – felé nyújtottam a kezeimet.

Lisette érdes, száraz tapintású tenyereivel megragadta a jobb kezemet.

 - Nagyon fontos, hogy teljesen ellazulj és nyitottan álljon az elméd mindenre, ami most következik – hosszan szívta be a levegőt az orrán –, szóval lássuk csak, mit rejtegetsz előttem.

Lehunytam a szememet, és habár enyhén szkeptikusan álltam az egészhez, próbáltam az elmúlt hetek eseményeit végigpörgetni a gondolataimban.

 - A neved Abigel Evangeline Foster, ha nem tévedek – rám mosolygott.

 - Ezt tuti leolvasta a személyidről vagy valahonnan – pufogott a háttérben Charisma.

 - Igen, így hívnak – válaszoltam bizonytalanul.

 - 18 éves vagy, a születésnapod december 6.-án van.

Kurtán bólintottam, ettől még nem éreztem meggyőzve magam.

 - Nem bízol bennem – nevetett fel Lisette. Mély, férfias hangján úgy csengett a nevetése, mintha egy öreg, lyukas vasfazekat kongatnánk.

Charis a háttérben türelmetlenül toporgott, még is muszáj volt megtudnom, amit akartam.

 - Lássuk csak. A múltad. Sötét és magányos. Sokat érezted egyedül magad. Az édesanyád…óh részvétem. A betegség a szeretteinket is elpusztítja velünk együtt – szívott egyet a cigarettájából.

Nagyot nyeltem, éreztem, hogy a tenyerem egyre jobban izzadni kezdett.

 - Hogy csinálja? Mi maga, valami boszorkány? – csattant fel Charis.

 - Valami olyasmi – kuncogott majd újra rám szentelte a figyelmét.

 - Azért kerestem fel, mert úgy érzem, nagy bajban vagyok. Valami van a házunkban – felsóhajtottam –, és úgy érzem, meg akar ölni.

 - Kislányom, a szellemek nem az én reszortomba tartoznak. Keress fel egy papot, aki megáldja a házatokat, vagy mit tudom én – kifújta a füstöt az orrán.

 - Ez nem olyan egyszerű. Amióta ez a lény feltűnt a házban fura álmokat látok, fura megérzéseim vannak. Nem hiszem, hogy ezt egy szellem váltotta ki belőlem.

 - Belenézhetek a jövődbe. De olyat is láthatok, amit nem biztos, hogy meg akarsz tudni. Megváltoztathatja az egész életedet, sokszor negatív irányba. Biztos akarod?

 - Csinálja – parancsoltam rá.

 - Abe ezt eddig miért nem mondtad el nekem? – döbbent le a hátam mögött Charis, de nem tulajdonítottam sok figyelmet neki.

 - Előre figyelmeztetlek – elnyomta a cigarettáját –, hogy néha jobb úgy hagyni a dolgokat, ahogy van. És ha mi ennek ellenére belekotnyeleskedünk, annak következményei lehetnek.

 - Hetek óta csak szenvedek. Most érzem úgy, hogy választ kaphatok a kérdéseimre. Bele fogok őrülni, már aludni sem merek – zaklatottan ziháltam.

Lisette felsóhajtott majd felállt és mögém lépett.

 - Most hunyd le a szemed. Lazítsd el magad, ne gondolj semmire – mindkét tenyerét a fejemre helyezte.

Úgy tettem, ahogy kérte. Mindent kizártam a fejemből. Darecket. Xaviert. A lidércnyomásokat. Sierrát. Charist. A rettegést.

Éles fájdalom hasított át a homlokomon, egész testemmel összerezzentem.

 - Ne ijedj meg! Ez a kis fájdalom a művelet velejárója.

 - Abe hagyd a fenébe az egészet! – A hang már nem mögülem jött, hanem sokkal közelebbről. Charisma hangjából tisztán kivehető volt az aggodalom.

Hűvös, jeges szellő süvített át az egész szobán. Csendes és vészjósló, mint a temető sírjai között settenkedő fuvallat.

A csilláron függő apró, átlátszó kristályok hangos csörömpölő táncba kezdtek a fuvallatban. Lépteket hallottam. Minden egyes lépés olyan súlyos volt, mint egy ágyúdörrenés. A parketta szinte már nem is recsegett, inkább repedezett a léptek alatt.

Lisette érthetetlen nyelven mormolt szavakat, miközben egyre szorosabban tapasztotta kezeit a fejemhez.

Az éles fájdalom, ami a fejemet gyötörte már az egész testemre kiterjedt. Úgy éreztem, lassan összeroppantja a csontjaimat.

A szék, amin ültem megmozdult. Aztán az asztal, végül a velünk szemben lévő öreg, romos szekrénysor is. Pillanatokba telt mire észrevettem, hogy az egész épület rezeg, még a falak is.

A levegő nehézzé és fullasztóvá vált a bútorokról leváló por miatt.

 - Mi történik? Lisette! – hallottam Charisma pániktól terhes hangját.

Meg akartam ragadni a karját azért, hogy megnyugtassam, de mozdítani se tudtam a végtagjaimat.

 - Ilyen nincs! – kapta le a kezeit a fejemről a boszorkány.

A parketta recsegése, a csillár üveges csilingelése egyidejűleg megszűnt.

 - Most menjetek el – a jósnő tekintete sötét volt és kétségekkel teli.

 - Mit látott? – vágtam hozzá a kérdést. Felpattantam a székből és tettem felé néhány lépést habár a lábaim bizonytalanul imbolyogtak.

 - Semmit. Ez a probléma. Semmit! – a bejárati ajtó fájdalmasan nyöszörögve tárult ki előttünk. Hátborzongató volt arra gondolni, hogyan nyitotta ki.

 - Mi az, hogy semmit? Mi történik velem? – idegesen ziháltam.

Charis remegő ujjait éreztem a csuklómon.

 - Menjünk innen!

 - Jobban teszed, ha hallgatsz a barátnődre – reszkető kezeivel kihalászott egy szál cigarettát a zsebéből és meggyújtotta.

 - Nem megyek innen sehova – húztam ki magam.

 - Elátkozottakon nem tudok segíteni – szólt a jósnő fojtott, baljós hangon miközben lassú, megfontolt léptekkel hagyott hátra minket és visszatért a csipkefüggönnyel elválasztott helyiségbe.

A szavai visszhangoztak a füleimben. Elátkozott. Elátkozott voltam.

Percekig nem fogtam fel az eseményeket és a hallottakat. Még azt sem vettem észre, ahogy Charisma a karomnál fogva kiráncigált az üzlet elé. Az erős, vakító napfény zökkentet ki a gondolataimból, ami a szoba félhomályos sötétsége után szinte égette a szememet.

 - Ennek a helynek a közelében sem akarok lenni soha többé – nyöszörgött Charis.

 - Elátkozott vagyok – suttogtam.

 - Ez valami szemfényvesztés volt. Nem vagy elátkozott. Nincsenek átkok, sem szellemek – idegesen vágta hozzám a szavakat.

 - Miért hazudott volna?

 - Mert ebből él vagy mit tudom én – fortyogott.

 - Fogalmad sincs min mentem keresztül az elmúlt hetekben – morogtam.

 - Lett volna, ha esetleg veszed a fáradtságot és elmondod – förmedt rám.

 - Igazad van. Sajnálom – szóltam belátóan. – Menjünk innen. Hosszú napunk lesz ma.

Charis megkönnyebbülten sóhajtott majd elindultunk hazafelé. A kezeimet ökölbe szorítottam, így gátoltam a remegést. Muszáj volt nyugodtnak látszanom. Pedig legszívesebben sírtam volna. Sírni akartam, mint egy kisgyerek. Elbújni egy külön kis vacokba, ahol senki sem lát.

Elátkozott.

A szó lassan és egyre hangosabban kattogott az agyam minden apró kis szegletében.

Látott valamit, amit nem mondott el. Vissza fogok jönni és kifaggatom! Nem hagyom annyiban – határozta el a tudatalattim.

Hazaérve semmi sem tudott kizökkenteni a gondolkodásból. Sem a gyönyörűséges ruha, ami a karomon lógott sem a boríték, ami az Agave kávézóból jött, sem a konyhapultnak támaszkodó barna hajú, zöld szemű, fáradt arcú srác.

Súlyos, nehéz pillantást vetettem a bátyámmal kávézgató fiúra, majd újra gondolataim vad viharaiba merülve vonszoltam fel magamat az emeletre.