2014. szeptember 25., csütörtök

Prológus

Azt hiszem, az oldal nagyjából elkészült. Szóval mondhatjuk, hogy mától hivatalosan tárva-nyitva áll minden kíváncsiskodó előtt. Amit a történetről tudni kell, azt a jobb oldali modulokban megtalálhatjátok. Tessék bátran link cserét kérni, nem harapok! (Vagy még is?!) A fejezetek nagyjából 1-2 hetente fognak felkerülni, mivel az íráson kívül más hobbim is van és a tanulásról még nem is beszéltünk (mély sóhaj..). Felhívom a figyelmeteket - és ezt minden fejezetnél meg fogom tenni -, hogy a történet obszcén kifejezéseket, szavakat tartalmazhat, illetve véres, esetleg +16-os korhatárt meghaladó eseményeket. Ennek tudatában olvasd csak tovább! Ízelítőnek kezdeném is a prológussal, az 1. fejezet pedig várhatóan szombaton kerül fel (remélhetőleg) Jó szórakozást és jó olvasást kívánok! ~ Abbey

Prológus

A fejem lüktetett, szinte már-már szétrobbant. Az arcom égett és fájt, éreztem a vér keserű ízét az ajkaimon. Nem tudom, hogy merre lehettem, sötét volt. A fülem sípolt, de egyre jobban kiélesedett a hallásom. Távoli autómotor hangja és emberi léptek zaja törte meg a gondolataim békés csendjét. Talán egy sikátorban lehettem.

Kétségbeesetten tekintettem körbe magam körül. Valamit szorongattam. Gyenge és hideg, de még ragaszkodott ehhez a világhoz. Hosszú szőke haja vértől áztatottan terült szét a földön. Hamvas bőre sértett, mély tépések marcangolások borították. A karján a húst teljesen letépték, szinte csak az inak és a csontok látszódtak. Felfordult a gyomrom. Biztosan egy vadállat tehette vele. A gyenge test merev volt és időközönként rándult egyet. Épp a haláltusáját vívta. Két kezemet az arca köré fontam, hátha megnyugszik. A kezeimet a vérvörös szín festette át, sötétkék farmerem szakadt volt és foltos. Én is megsérültem talán? Elengedtem az arcát és végigtapogattam a saját testemet. Elsőnek a mellkasomat, aztán a combjaimat és végül a karomat. Nem sebesültem meg. Ez itt rajtam nem az én vérem. 
Éles villanás szaladt át az elmémen, mint egy száguldó vonat, olyan erővel és hanggal. Magamat láttam, mintha kiléptem volna a saját testemből. Szaladtam a város utcáin emberfeletti gyorsasággal rohantam, de hova? Céltalanul bolyongtam a város sikátoraiban. Mi ez a szag? Az emlékeimből áradt. Erősen éreztem, mintha egy csalogató édeskés parfüm hívogatna. Az arcom megfeszült, égetett. De a szag erősebb volt, mint a fájdalom, amit éreztem. Az emberek és az épületek könnyedén suhantak el mellettem, úgy éreztem magam mintha egyre gyorsuló autóban ülnék. Hirtelen megtorpantam, mint amikor behúzzák a kéziféket. Semmi mást nem láttam csak Őt. 
Méz szőke haja libbent az utolsó tavaszi szellőben, kecses alakjára simult mályvaszínű lenge ruhája. Gyönyörű teremtés volt még számomra is. Olyan fenséges, mint egy gazella, de oly gyámoltalan is. Elindult a zebrák és az útkereszteződés felé. El fog menni, cselekednem kellett. Mint mikor egy oroszlán vadászik a zsákmányra, én is úgy indultam el felé. Kieresztett karmokkal, hatalmas éles fogaim már alig fértek el a számban. Szinte közöttük éreztem a prédám húsának ízét. A lány észre sem vette mikor mögé értem. Már épp lesújtottam volna a karmaimmal mikor megfordult. Tengerkék szemeivel meredten bámult rám. Arca eltorzult a rémülettől, futásnak eredt. Játszhatunk is, ha te így szeretnéd. Kétségbeesetten futott végig az út mentén az autók között. Ostoba leány, még elütik. Nem rohantam utána, úgy is tudom hol lesz. 
Távolról követtem a lányt. Többször hátrafordult, keresett a tekintetével. Halottam a szívverését lecsillapodni, azt hitte lerázott. Előtte jártam pár lépéssel, egy kis sikátor sarkánál várakoztam. Elsétált mellettem, annyira elvonta a forgolódás a figyelmét. Megragadtam a karját és ezzel a lendülettel áthajítottam a sikátor másik oldalába. A hatalmas puffanás arról árulkodott, hogy földet is ért. Elindultam felé, a lány a földön hevert. Ennyitől nem halhatott meg. Ekkor megmozdult. Felegyenesedett, az arcát csúnyán összetörte. Pedig milyen szép is volt az a pofi. Rémülten nézett rám, szóra nyílt volna a szája, de nem mert megszólalni. Megálltam tőle néhány méterre. Megpróbált felállni, nehezen sikerült neki. Szédelgett jobbra-balra, elég erősen beverhette a fejét. Közelebb léptem hozzá, jó kis muri ez. Ekkor végül megszólalt.
 - Mi vagy te? – kérdezte rekedt hangon. Természetesen számítottam a kérdésre, de nem tudnám hova sorolni magam. Mi vagyok én? Egy részben még talán valami emberi, egy részben valami, ami nem ide való. Egy természetfeletti, akinek nem lenne szabad eme világban kóborolni.
A lány hátrálni kezdett, de már nem volt hova. A sikátor falába ütközött. Elég lesz már a játékból, úgy érzem. Elé ugrottam, ő hangosan felsikított. Még valaki észrevesz minket, cselekedni kellett. Megragadtam a derekánál és csak egy roppanást hallottam. Eltört a medencecsontja. Még fel se tudott eszmélni ebből a sokkból mikor már érte a következő. Beleharaptam a karjába és szépen lassan téptem le a húst, nem szerettem volna elsietni a dolgot hisz élveztem. A karmaimat belemélyesztettem a nyakába csak úgy spriccelt rám a vér. Isteni illata volt. A lány már eszméletét vesztette a sokktól. Pedig még csak most jön a java. Átdöftem a karmaimmal a bordái alatt, a belső szerveket akarom elérni, hisz mindig azok a legfinomabbak. 
Ekkor szakadtak meg az emlékek. Riadtan fogtam meg a lány arcát. Már késő, nem lélegzett. A végtagjai elernyedtek, többé már nem harcolt senki ellen. Kicsordult a könnyem szinte fel se tudtam fogni mi történt. Közelebbről hallottam a hangokat, mint eddig. Valaki volt még a sikátorban. Hunyorítva próbáltam kivenni a tőlem kb. 50 méterre álló alakokat. Túl messze voltak ahhoz, hogy felismerjem őket. 
 - Ha továbbra is ilyen lágyszívűen fogunk bánni velük, nem lesz értelme a munkánknak – szólt a magasabb alak, komoly hangon. Ő férfi volt.
 - Nem tudom eldönteni, hogy mit kellene tennünk. Xavier a fiam, amíg nem tudom hova tenni őt az életemben senki nem érhet hozzá! – szólt bánatosan egy vékony, lágy hang. 

Egy nőhöz tartozott. 

Oly ismerős volt számomra. Az emlékeimben rengeteg inger tört elő a hallatán. Boldogság, szeretet és szomorúság. Feltápászkodtam a földről, elindultam feléjük. Ki akartam deríteni, kihez tartozik. Egy ütést éreztem a tarkómon. Kellemetlenül ért, de nem fájt eléggé. Mordultam egyet és hátrafordultam, mire érkezett a következő ütés a halántékomra. A lábam elgyengült, szédültem. Az utolsó emlékem, hogy a fekete csillagos, rideg eget bámulom.


4 megjegyzés:

  1. Kedves Abbey!
    Egyelőre nem tudok hosszabb kommentárt írni, mert nem igazán ismertetted a szereplőket. (De ez nem is dolgod még a prológusban.) Szépen fogalmazol, csak így tovább!
    Kata voltam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kata, nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, nagyon jól esett :) Az első fejezetben már egész jól megismerheted majd a szereplőket, remélem az is tetszeni fog! :)

      Törlés
  2. Nagyon jó vagy és ez ritka.
    -Ghosthunter

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm szépen Ghosthunter, igyekszem! :)

      Törlés