2015. szeptember 11., péntek

Hova tűntem?!

Hűha. Hát igen. Eltelt a nyár, már itt kopogtat az ősz a nyakunkon és már több hónapja életjelet sem adtam magamról. Nem feledkeztem meg az oldalról, elég sűrűn feljártam körülnézni. Mivel látom, hogy még így is látogatjátok az oldalt és olvasgatjátok a fejezeteket, úgy éreztem tartozom nektek egy kis magyarázattal. 
Az idei nyaram nagyon stresszes és kiborító volt. Az álmom, az életem célja egy karnyújtásnyira lebegett előttem. Ez nem más volt, mint az, hogy jelentkeztem a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre. Így, az egész nyaram azzal telt, hogy idegeskedtem, vajon sikerül-e megtennem az első lépést az álmaim felé, és felvételt nyerni az egyetemre. Július 23.-án megtudtam, hogy sikeresen felvételt nyertem. Ezután persze, nem könnyebbülhettem meg, mert az életem fenekestül felfordult. Az egyetem miatt el kellett itthonról költöznöm, ami nagyon sok idővel, pénzzel és stresszel járt.
Most elkezdődött a tanév, nagyon lelkes gólya vagyok igyekszem a legjobban kihasználni az egyetemi éveimet. 
Természetesen az írásról nem feledkeztem meg. Szeretném ezt a történetet folytatni, hiszen nagyon közel áll a szívemhez, rengeteget dolgoztam vele. De több idő kell. Jelenleg kész van a következő fejezet 85%-a, már csak néhány oldal kell a befejezéshez. Sajnálom, hogy ennyire elhanyagoltam az oldalt. Ígérem, nem tűnök el többet és folytatni fogom a sztorit, ha már voltatok olyan édesek és a drága időtöket töltöttétek azzal, hogy elkezdtétek elolvasni.
Sok-sok-sok puszi, imádás és ölelés nektek.
~Abbey <3

2015. május 9., szombat

6. Fejezet-Tükrök

Sziasztok! Húh, igen újabb két hónap kimaradt, amit tényleg nagyon sajnálok. Annyira el voltam havazva mindenféle dologgal, hogy aludni sem volt időm, nem hogy írni. De megérte, hiszen sikeres lett a nyelvvizsgám és ez most mindennél fontosabb volt a számomra. 
Nagyon szeretném megköszönni, a kommenteket, az új feliratkozásokat és azt, hogy annak ellenére, hogy nem frisseltem, minden nap elég sokan jöttetek az oldalra. Imádlak titeket <3. Remélem megtartjátok ezt a jó szokásotokat :D. Jó olvasást, igyekszem csipkedni magamat a következő fejezettel. Puszi: Abbey~

6.Tükrök

Friss és zamatos júniusi levegő lopakodott be a kávézó kitárt ablakain keresztül.

Csiklandozta minden érzékszervemet, amikor egy hatalmasat szippantottam belőle – teljesen elnyomta a kávézóban terjengő fertőtlenítő savanyú, átható szagát és sikeresen felébresztette a fáradt és levert végtagjaimat.

Már kezdtem hozzászokni a kora reggeli kelésekhez.

Eleinte imponáló volt a gondolat, hogy olyan sikeres és jól felkapott helyen dolgozhattam egész nyáron, hiszen az azért még sem egy lepukkant, útszéli hot-dog árus bódé volt. Azonban, ahogy teltek-múltak a napok egyre jobban kezdtem azt érezni, nem voltam elég felkészült. Talán ebben közrejátszhattak az abnormálisnak tűnő, érzelmi hullámvölgyeim – furcsa és megmagyarázhatatlan groteszk érzések kavarogtak bennem, ami percről percre megváltoztatta a hangulatomat.  

Egy hónap telt el az érettségi bankett óta.

A túlságosan is gyengécskére sikeredett érettségi vizsgáim után, Charismát csak egyszer láttam – akkor, amikor a szüleivel együtt kikísértem a reptérre ahhoz a géphez, ami egyenesen New Yorkba repítette őt. Éreztem a viselkedésén a frusztráltságot és a bizonytalanságot. Természetesen pontosan jól tudtam, mi volt ennek az oka.

Az a bizonyos szombat éjszaka egyikünk számára sem volt könnyen emészthető. Bár Charis holtig állította alig emlékszik bármire is abból, ami velünk történt, de nekem nem tudott hazudni.

Őt is ugyan úgy nyugtalanították az események, ahogy engem is.

Sokáig fogalmazódott bennem a kérdés: kitől kérhetnék segítséget? Egyáltalán kinek mondhatnék el bármit is abból, amin keresztül mentem?

Többségében mindig ugyan arra a válaszra jutottam: senkinek.

Mintha a sors fintora is szándékosan ellenem szervezkedett volna, ugyanis akármilyen valószínűtlennek és abszurdnak tűnt az, hogy majd a fikcióim megoldást jelentenek a problémára, sajnos csalódottan nyugtáztam az első három éjszaka után: Dareck nem jelent meg az álmaimban.

Azonban, ahogy eltűnt az álmaimból a különös idegen, úgy kapcsolódott be a mindennapi életembe. Álmaim rémisztő alakja nap mint nap az Agave-ban töltötte a reggeljeit, általában egyedül. Néha vele tartott barátnőm Sierra is, akkor általában sikerült nyélbe ütnünk néhány jó beszélgetést, persze Dareck a lehető legsikeresebben mindig kivonta magát a társalgás alól.
Alkalomadtán egy másik lánnyal láttam beszélgetni késő délutánonként. A lány egyáltalán nem volt ismerős a számomra, nagy eséllyel sose láttam őt eddigi életem során habár, ez mostanában egyáltalán nem volt meglepő. Az elmúlt hónapok folyamán annyi új ember lépett be az életembe, hogy csak győzöm számon tartani a neveket és a hozzájuk tartozó arcokat.

Feltekintettem a bárpult mögötti falon díszelgő antikezüst órára. Még bő fél órám volt nyitás előtt, így kicsit lazíthattam az addig túlságosan is erőltetett tempómon.
Elértem a terem utolsó asztalához. Leemeltem a székeket az asztal tetejéről és szépen körberendeztem őket. Az egyik kartondobozból elővettem a bézs székpárnákat és egyenként elhelyezgettem őket. Az asztalt egyenletes mozdulatokkal letörölgettem fertőtlenítővel átitatott törlőkendővel, majd ráterítettem az apró, virágmintás terítőt.
Elégedetten nyújtóztattam ki fáradt végtagjaimat majd elindultam a konyha felé a dobozokkal.
A főbejárati ajtó nyikorgására lettem figyelmes. A zár nehézkesen akart elfordulni, rozsdás recsegése a konyháig elhallatszódott.
Nekitámaszkodtam az ajtófélfának és bizonytalanul kilestem először balra, majd jobbra.

 - Ennyire unatkozol? – Bukkant fel Paige a bárpult mellett. Paige volt a velem egy műszakba beosztott pultos. Néhány évvel lehetett idősebb nálam, de igazán szeretett főnökösködni felettem, pedig ő is csak nem rég kezdett az Agave-ban dolgozni.

 - Az asztalokkal már végeztem. – Megköszörültem a torkomat.

 - Az étel és itallapokat még nem látom az asztalon. – Előhúzott a zsebéből egy hajgumit és magas lófarokba fogta mahagóni barna haját.

 - Azonnal! – dobtam felé egy bájos és feltűnően erőltetett művigyort és előkotortam az egyik szekrény aljából az itallapokat.

Paige bekapcsolta a kávédarálót, aminek hangos zakatolása betöltötte az egész üzletet.

A lehető legszimmetrikusabban elrendeztem a vörös kartonnal borított étlapokat az asztalokon majd elégedetten nyugtáztam, hogy jól mutatnak.

 - 10 perc múlva nyitunk. – hallatszott Paige hangja a bárpult mögül.

Felsóhajtottam majd néhány gyors mozdulattal letörölgettem az üzlet hatalmas üvegajtóit. Vártam, hogy a vendégek ellepjék a kávézót. Reméltem, hogy így minden gondolatomat a munkára tudom majd összpontosítani. Túl sok dolog kavargott a fejemben, néha úgy éreztem összeroppanok a súlyuk alatt.

**********

A délelőtti csúcsforgalom nem csak minden szabad percemet, hanem minden szabad végtagomat is teljesen lefoglalta. Alighogy leszedtem az egyik asztalt, rohanhattam a rendelést felvenni a másikhoz. Természetesen, az érthetetlen és bunkó vendégeket Paige azonnal az én nyakamba sózta.
Ahogy közeledtünk a déli tizenkét órához, egyre frusztráltabban éreztem magamat, főleg, hogy még valami érhetetlen fájdalom is elkezdett szétáradni a számban. Arra gondoltam, vélhetően a bölcsességfogaim rakoncátlankodtak ezért próbáltam nem foglalkozni vele.

Egy kiömlött epershake maradványait takarítottam az egyik sarokban elhelyezett asztalról, amikor egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.

 - Nem akartam elhinni, hogy tényleg itt dolgozol.

Megismertem a hangját. Hátrafordultam, azonban nem igazán csodálkoztam a látogatóm kiléte miatt. Nem értettem, miért bukkant fel állandóan ott, ahol én voltam. Ő volt életem másik nagy rejtélye.

 - Szóval nem vagyok elég előkelő a helyhez? – kérdeztem flegmán.

 - Igazából a hely túl sznob hozzád. – Vigyorgott rám. Kócos és göndör haját, ami a szemében éktelenkedett egy könnyed mozdulattal kitűrte az arcából.

 - Ne haragudj Xavier… de most egyáltalán nem érek rá – sajnálkoztam.

 - Paul mondta, hogy itt keresselek, nem gondoltam volna, hogy ennyire el leszel havazva.

Letettem a törlőrongyot az asztalra és vetettem egy pillantást Paigere, aki bőszen a telefonon csüngött és egy kisebb füzetbe jegyzetelt.

 - Egy percünk van. – Elkezdtem leszedni az asztalról a poharakat.

 - Csak érdekelt mi van veled. A múltkori eset elég furcsa volt és azóta nem igazán tudtunk beszélni.

 - Charis jól van. Már elutazott a városból. Én is élek, amint látod. Csak egy kellemetlen estének kellemetlenül sikerült befejezésébe csöppentél bele.

 - Örülök, hogy minden oké. – Rámosolygott.

Egyetértően bólintottam majd elindultam a pult felé.

 - Meddig dolgozol? – szólt utánam.

 - Négyig. Miért? – Hátrafordultam. Kíváncsian harapdáltam a szám szélét, bár a számban lüktető fájdalom miatt legszívesebben leharaptam volna az egyik ajkamat.

 - Én körül-belül fél négyig segítek apáméknak szóval, ha esetleg ráérsz… - Mintha kiszáradt volna a torka, ugyan is erősen köszörülni kezdte.  

 - Paulnak dolga van négy után, szóval sietnem kell haza, mert a húgom egyedül lenne otthon.

 - Akkor hazakísérlek – vágta rá határozottan.

- Miért ragaszkodsz ennyire hozzá? - kérdeztem, miközben félmosolyra húzódott a szám.

Xavier néhány másodpercig habozott a válasszal, majd a fáradtságtól vérágas zöld szemei találkozott az én tekintetemmel.

 - Úgy rémlik, hogy az adósom vagy és azt hiszem, ígéretet tettél, hogy majd beavatsz néhány sztoriba.

 - Jó a memóriád.

 - De még milyen jó! – Önelégülten elmosolyodott.

Az egyik asztalnál romantikázó pár jelezte felém, hogy rendelni szeretne, ezért gyorsan felkaptam a jegyzetfüzetemet a pultról.

 - Akkor hát, négykor! – Barátságosan biccentettem a fejemmel, majd már vágtáztam is az asztalok felé.

*********
A percek súlyos ólomlábakon vánszorogtak a délután folyamán.

A borzasztó fájdalmat, amit a fogaim okoztak a konyhában elhelyezett elsősegélydobozból csent fájdalomcsillapító sem enyhítette. Szerettem volna egy hatalmas jégtömböt vagy egy zacskó fagyos borsót az arcomhoz szorítani és bevackolni magamat az ágyamba.

Két óra, három perc.
Két óra, négy perc.
Két óra, öt perc.

A szememet egyfolytában a faliórán tartottam, szinte már a másodperceket is számoltam. Meglepően jól ment a fejben számolás, hiszen pontosan a mutatókattanásokkal együtt értem én is a végére.
Idegesen harapdáltam a szám szélét, amikor valami egészen furcsát éreztem az ínyemen.

A nyelvem hegyével igyekeztem elérni, de amint hozzáértem, éles fájdalom nyílalt bele.

Odasiettem a pult szélét támasztó Paigehez.

 - Kimennék néhány percre a mosdóba. Nem érzem túl jól magam – nyöszörögtem a lehető legkevésbé artikuláltan.

 - Remélem, nem pont most akarsz lebetegedni. – Sóhajtozott.

Sietve betrappoltam a személyzeti mosdóba és megtorpantam a tükör előtt. Az egyik kezemmel ügyetlenül próbáltam szétfeszíteni a számat, hátha sikerül kiszúrnom mi okozza a fájdalmat.

Ahogy a lámpa fényénél kellően sikerült feltérképeznem a terepet, észrevettem, hogy a bal alsó ínyemnél valami nem stimmel.

Riadtan és a lehető legóvatosabban a mutató ujjammal belenyúltam a számba. Remegő ujjamat elég nehezen sikerült a megfelelő hely felé koordinálnom.
Amint megérintettem az egyik fogamat az szám hátsó felében éles és lüktető fájdalom vonaglottatta meg az arcizmaimat.

A fogam teljesen kimozdult a helyéről.

A pupillám teljesen kitágult, szemem kikerekedett a rémülettől.
Egyenesen a csapba köptem a számban felgyülemlő vért és az érthetetlen okból kiesett fogamat is.
Kontrolálhatatlanul remegő ujjaim közé fogtam a kipottyant darabot. A vér keserű ízét éreztem az ajkaim között. Érthetetlenül bámultam a verejtékező és elsápadt arcomat a tükörben. Idegennek éreztem a lányt, aki a tükörből nézett vissza rám.
Általában elégedett voltam az arcvonásaimmal, habár sokáig tartott mire elfogadtam, hogy én nem rendelkezem olyan előnyös adottságokkal, mint mások a környezetemben. Az én arcom más volt. Egyáltalán nem szimmetrikus. Az arccsontom szigorú és erős vonalai keretezték alulról, míg a vastag és egyenesen szemöldökeim felülről. Szempilláim annyira haloványak és szőkék voltak, hogy távolról biztos úgy tűnhetett, mintha egyáltalán nem is lett volna.

De akkor éreztem úgy elsőnek, hogy nem önmagamat láttam magammal szemben.
Szemeim vérágasak és puffadtak voltak az álmatlanságtól, a bőröm meglehetősen száraz és repedezett főleg a szám körül.
Minden kiszáradt apró bőrlemezbe beleülepedett az alvadt vér, úgy ahogyan az ajkaim sarkába is. Az addig halovány liláskék hajszálerek, amik keresztülütötték magukat a fehér bőröm alatt, most erősen és vastagon. Rémisztő és elfogadhatatlan látvány voltam. Mintha, egy kibaszott kísértet lettem volna a legújabb Paranormal Activity filmben.

Néhány mély levegő kellően megnyugtatta a meglehetősen rossz állapotban lévő idegrendszeremet. Megnyitottam a csapot majd bő vízzel lemostam minden csepp vért a mosdókagylóról.
A farzsebemből előhúztam egy zsebkendőt és óvatosan belecsomagoltam a fogamat, majd újra zsebre dugtam. Nem láttam értelmét a tettemnek, de okosabb ötletnek tűnt, mint kidobni csak úgy a kukába.

Egy arcmosás sokat segített, a hidegvíz felfrissítette a fájdalomtól lüktető szájüregemet és a fáradtságtól puffadt szemeimet is.
Miután az oly sikeres kamu bájvigyoromat újra felhúztam az arcomra, sietve visszatrappoltam az üzlethelyiségbe, ahol már Paige türelmetlenül várt.

 - Végre, ideje volt már. Nem azért jársz ide, hogy a WC-ben pihengess!

Vetettem egy pillantást a kolleginámra, azonban annyi minden kavargott bennem, hogy szimplán faképnél hagytam. Paige flegma és undok reklamációja izgatott aznap a legkevésbé.

Visszavánszorogtam a pulthoz, és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy szinte üres volt a kávézó. Szerencsére, az esti csúcsforgalom már nem az én reszortomba tartozott.

*********
Nyúzottan léptem ki a kávézó ajtaján. A hátamra dobtam a táskámat majd hatalmas léptekkel indultam el a kereszteződés felé. Kihalásztam a telefonomat és a fülhallgatómat a farzsebemből, mikor egy hideg kéz megragadta a vállamat.

 - Hé! – Csengett fel mögöttem Xavier hangja.

Ijedten felszisszentem, majdnem a telefont is kiejtettem a kezeim közül.

 - Meg akarsz ölni? – Mérgelődtem.

 - Még nem gondolkodtam el rajta. – Vigyorgott.

 - Kicsit szét vagyok csúszva, elfelejtettelek… azt hiszem. – Hangom bizonytalan volt, kissé szégyelltem magam. Az ínyem még mindig puffadt volt, így a beszéd is nehezebben ment.

 - Megszoktam, hogy elfelejtenek a lányok… csak úgy – zsebre dugta a kezeit –, bár ezt inkább úgy nevezném, hogy lekoptatnak.

 - Én nem így értettem! – Kezdtem a mentegetőzést.

 - Nyugi csak hülyéskedek! – Kétségbeesetten fürkészte tekintetével az arcomat.

Lazítottam kicsit a túlságosan is merev testtartásomon, majd folytattam az utamat tovább a kereszteződés felé. Természetesen Xavier követett.

 - Mi hasznod származik abból, hogy hazakísérsz? Kilométerhiány, vagy csak nincs jobb dolgod? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

 - Jobb dolgom lenne, de szeretek kimozdulni otthonról. Nem mellesleg, szeretek beszélgetni is – válaszolt a lehető legdiplomatikusabban.

Xavier szorosan a bal oldalamon sétált. Tekintetét rezzenéstelenül a betonra szegezte. Néha rásandítottam. Nevetségesnek találtam, ahogy az egyik kurta tincset próbálta kifújni az arcából.

 - És nincs nálam jobb beszélgetőpartner?

 - Nem vagyok nagyigényű. – Szurkálódott.

 - Óh, ha már én is megfelelek Önnek, – vettem gúnyosra a figurát –, kérem, árulja el, mivel foglalkozik, ha épp nem fiatal lányokat követ kétes és tisztázatlan okokból?

 - Sejtettem, hogy gyanús leszek. Túl okos és következetes, Hölgyem – elmosolyodott –, de ha már ennyire felkeltettem az érdeklődését, mindennapjaim azzal telnek, hogy rabszolgáskodom édesapám üzletében. Egyelőre keresem a számomra tökéletes állást.
Próbáltam komoly és előkelő fejet vágni, de a mosoly hamar kiült az arcomra.

 - Azt hittem egy suliba jársz Paullal.

Xavier letörölte a vigyort az arcáról és egy fokkal komolyabbra vette a hangnemet.

 - Nem. Igazából annak idején nem igazán engedhette meg a család azt, hogy egyetemre mehessek. Később meg már feleslegesnek éreztem. Így itt ragadtam.

 - És itt is akarsz maradni?

 - Még magam sem tudom. Csak sodródom az árral – válaszolta könnyedén.

 - És nem félsz, hogy egyszer csak elnyel az a víz, amivel sodródsz?

 - Nem kell ennyire nyakatekert és költői kérdéseket feltenned, megértem metaforák nélkül is – pimasz mosoly húzódott az arcára –, szóval arra vagy kíváncsi, nem félek-e attól, hogy egyszer pofára esek?

Meglepetten horkantottam fel és összeráncolt homlokkal bámultam rá.

 - Igazad van, ez így tényleg hülyén hangzott. Nem szoktam általában így beszélni, csak gondoltam brillírozok kicsit a művészi ön kifejezőerőmmel.

Xavier elmosolyodott, majd a zsebébe csúsztatta az egyik kezét. – Nekem azért tetszett.

A kereszteződésnél piros lámpát kaptunk, így az útpadkánál várakoztunk.

 - És milyen üzlete van a szüleidnek? – Kíváncsian fordultam felé. Xavier láthatóan teljesen más világban járt, a kérdésemre sem reagált. Zavartan bámultam rá egy darabig, majd amint a zöld lámpa felvillant szó nélkül elindultam át a zebrán.
Néhány percre sikeresen megfeledkeztem a számban tomboló éles fájdalomról, azonban amint átértem az út túl oldalára, újra úrrá lett a testem felett.

 - Nem akarsz megvárni? – Lépett mellém a kísérőm.

 - Nagyon eltűnődtél valamin, gondoltam nem zavarlak meg. – Rámosolyogtam majd az utunkat egy mellékutcában folytattuk.

 - Ne haragudj. Csak eszembe jutott valami.

Megrántottam a vállamat, majd kezeimet a farmerdzsekim zsebeibe mélyesztettem.
A tekintetemet megragadta egy számomra oly ismerős sárga-fekete szalag, ami még mindig az egyik sikátor bejáratát teljesen lezárta.

 - Hónapok teltek el az eset óta és úgy látszik, a rendőrség nem sok mindenre jutott – jegyeztem meg higgadtan.

 - Nem is fognak – tette hozzá Xavier.

 - Olyan biztos vagy benne? – Rásandítottam.

 - Teljesen.

Megtorpantam a sárga szalag előtt és a szemeimet megerőltetve, hunyorítva tekintettem be a félhomályba. Eszembe jutott az a nap, amikor az adrenalin vagy a saját hülyeségem által vezérelve bemásztam oda, s összefutottam a véres rongydarabot szorongató fura alakkal.

 - Ez a hely eszembe juttatott egy sztorit. Érdekel? – Odafordultam hozzá, de a figyelmét nem igazán rám összpontosította.
Néhány pillanatig vártam a válaszára, majd idegesen kifújtam a tüdőmben felgyülemlett hatalmas mennyiségű levegőt.

 - Persze, mond csak. Csak közben menjünk inkább! Nem akarom, hogy későn érj haza miattam.

 - A gyilkosság után néhány nappal pont erre kerültem, amikor a suliból jöttem haza. Épp a telefonomat piszkáltam mikor valami furcsa hangot hallottam a sikátorból és... – Folytattam volna, de Xavier a szavamba vágott.

 - Kitalálom! Kíváncsiságodtól vezérelve és fittyet hányva néhány rendőrségi szalagnak, ami arra hívta fel a figyelmedet, hogy itt gyilkosság történt, a sikátorban ólálkodtál.  Talált?

 - Igen! De nem is ez az érdekessége a sztorinak, hanem hogy láttam ott valakit. Nagyon sötét volt, semmit nem tudtam kivenni belőle. Csak azt, hogy a földön szenvedett… sokáig gondoltam, hogy magát a gyilkost láthattam. – Kirázott a hideg. Az egész testem beleborzongott az emlék felidézésébe.

 - Hát, ha ő lett volna, lehet másnap a te neved díszítette volna az újság főoldalát – jegyezte meg csípős hangon.

 - Utólag ez nekem is eszembe jutott! – Rámosolyogtam.

 - Veszélyes életet élsz. – Megköszörülte a torkát.

 - Csak veszélyesen hülye vagyok néha.

Az út java részét kellemesebb témák boncolgatásával töltöttük. Még az aznapi érthetetlen és megrázó eseményeket is sikerült elfelejttetnie velem.

Közelsége igazán jó hatással volt a kedélyállapotomra. Xavier volt az életem egyik olyan rejtélye, amit végre kezdtem megismerni. Amit, végre közelebb tudhattam magamhoz. Azt akartam, hogy bízzon bennem.
Én is bízni akartam benne.

***********
Az a tizenöt perces út, ami a kávézótól hazáig vezet, az Ő társaságában sokkal hosszabbnak tűnt, mintha legalább fél órát is elcsacsogtunk volna.
Amikor ránéztem a telefonomra realizáltam, hogy tényleg több mint fél órát elbeszélgettünk és nem csak az időérzékem csalt.

 - Azt hiszem, be kell fejeznünk mára. Paul már legalább negyed órája leléphetett itthonról.

 - Pedig szívesen bekísértelek volna. – Pimasz mosoly húzódott az arcára.

 - Azt elhiszem – vágtam rá.

 - Ugyan. Voltam már itt néhányszor, sőt még a szüleid is ismernek. A legnehezebb dolgot már ki is pipálhatjuk.

 - Nem igazán érek rá… – nekitámaszkodtam a kapunak. Ez igazán nem is volt akkora lódítás, de tény hogy meglehetősen zavarba jöttem, és mint a sarokba szorított egér, én is kiutat kerestem a helyzetből.

 - Jót beszélgettünk. És jól érezted magad ne is próbáld letagadni. Mellesleg, mintha nem rég említetted volna, hogy alig ismered a bátyád baráti körét. Itt a lehetőség megismerni.

 - Ennyi? Azt hittem kreatívabb leszel.

 - Sajnálom, ha nem voltam elég meggyőző.

Egyik felem erősen tiltakozott a mozdulat ellen, de még is kitártam előtte a kaput.

 - De csak addig, amíg nem vagy útban – jegyeztem meg, mire az arcára széles mosoly ült.

Amint beléptünk az ajtón, a nappaliból kiszűrődő fény és a hangos zene rögtön elárulta, hogy Michelle már biztos otthon volt.

 - Azt hiszem körbevezetnem már nem kell, szóval foglald el magad egy pillanatig valamivel. – A mondandóm befejeztével már is sietve áttrappoltam a közlekedőn és a konyhán, mire elértem a nappalihoz.

 - Megjöttem! – Néztem be a nappali boltívén keresztül.

 - Szia! – intett egyet, a TV-t bőszen bámuló Michelle.

 - Csinálok valami vacsit. Kérsz te is? – kérdeztem, miközben lepakoltam a táskámat.

 - Lekváros szendvics jöhet!

 - Nem ennél valami kevésbé édeset? Anyád meg fog ölni, ha megtudja, hogy ilyenekkel tömlek.

 - Ő meg a szemét és ízetlen gyorskajáival töm. Melyik a jobb?! – fordult hátra Mich.

 - Milyen nagyszájú lettél – megpöcköltem az orrát –, az inhaláló nálad van?

Michelle felemelte a kis zöld-fehér kütyüt és meglóbálta az arcom előtt.

 - Helyes! Majd szólok, ha kész a kaja. – Ezzel a lendülettel már el is indultam a konyhába.

Xavier nekitámaszkodott az egyik konyhapultnak és bőszen a telefonját bökdöste.
Útban a konyha felé, megálltam és felakasztottam a farmerdzsekimet a bejáratnál.
Jéghideg kezemet az arcomra tapasztottam majd a másikat rászorítottam. Igaz, szinte teljesen haszontalannak tűnt, hiszen a lángoló és élesen lüktető fájdalmamat talán még egy jégcsákány sem tudta volna kellően enyhíteni.

Morcosabb hangulatban tértem vissza a konyhába, ahol a konyhapultot támasztó fiú, kíváncsian követte minden mozdulatomat.

 - És ha már ismerkedünk – kezdtem bele a mondandómba –, honnan is ismered Pault?

Lábujjhegyre állva nyújtózkodtam fel a legfelső polchoz majd megragadtam a lekváros üveget és óvatosan leemeltem onnan.
Xavier néhány másodpercig habozott a válasszal. Hátrafordultam miközben szorgosan kenegettem a kenyeret.

 - Ez egy elég hosszú sztori – nyögte ki.

 - Hát, ha már bekéredzkedtél, azt hiszem van időnk. – Mosolyra húzódott a szám.

Xavier vett egy mély levegőt és fokozatosan fújta ki az orrán. – Ami azt illeti, talán másfél évvel ezelőtt volt egy kis incidense a bátyádnak.

 - Igazán? Pedig Paul nem egy balhés típus – nyugtáztam, miközben befejeztem Michelle vacsoráját.

 - Kihúztam a slamasztikából és barátok maradtunk. Ennyi az egész.

 - Na látod, még sem volt ezt olyan hosszú elmondani. – Tányérra helyeztem a szendvicset és kivittem az ebédlőasztalra és leültem. – Mostanában Paul kicsit furcsán viselkedik. S te, mint legjobb barátja, gondolom tudsz valamit a dologról. Vagy tévedek?

 - Én nem vettem észre rajta semmit – szólalt meg közönyös hangon.

 - Sűrűn ellóg éjszakánként. Eleinte azt hittem, hogy talán barátnője van és hozzá megy esténként, de mivel napközben egyetlen egy lánnyal sem láttam, így logikátlan az egész.

 - Szerintem elég nagyfiú ahhoz, hogy vigyázzon magára. – Átcsusszant a hozzám közelebb eső székhez és leült.

 - Hát, a megismerkedéseteket elnézve, úgy látszik nem.

 - Paul kellően óvatos. Biztos lehetsz benne, hogy nem esik semmi baja. Talán ezért sem említette nekem soha, hogy két húga van.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá.

 - Paul simán letagadott? – fortyogtam.

 - Hát én csak Michelle létezéséről tudtam. Ezért is lepődtem meg, amikor hazakísértelek és itt kötöttünk ki – karba fonta a kezeit –, lehet csak nem akarta, hogy megismerjelek.

 - Miért? – Éreztem, ahogy az arcomat elönti a forróság. A forróság, amit a düh és a zavartság okozott egyszerre.

 - Nem tudom. Azt sem tudom, hogy tudtuk ennyire elkerülni eddig egymást.

 - Nem nézel ki egy potenciális szexuális ragadozónak.

Xavier kérdőn ráncolta a szemöldökét, majd nevetésben tört ki. - Most nem tudom, hogy ezt sértésnek vagy dicséretnek véljem.

 - Nem is lényeges. Tudod, mióta ideköltöztem, Paulban van egy kis ellenszenv, hiszen csak féltestvérek vagyunk. Már az első nap éreztem azt a versengést és idegenkedést, amit ő táplált. Nem akarta, hogy az édesanyja akár egy percet is foglalkozzon velem.

 - Igen, néha egy utálatos kiskölyökként tud viselkedni, de attól függetlenül jó ember.

Éreztem, ahogy a fejemben lüktető forróság lassan alábbhagy. Xavier pozitív kisugárzása nyugtatóan hatott a pattanásig feszült idegeimre. Vetettem rá egy pillantást majd hagytam, hogy egy halovány mosoly felkússzon az arcomra.

 - Mit szólnál hozzá ha… – kezdett bele Xavier, de a csengő éles és hangos csörgése félbeszakította.

 - Ki a fene lehet ilyenkor…– Meglepetten pattantam fel a székből és gyors léptekkel siettem az ajtóhoz. Elfordítottam a kulcsot a zárban majd kitártam az ajtót.

 - Lis… - akadt a torkomon a szó.

 - Igen, Lisette. – Habozás nélkül belépett az ajtón a talpig fekete, selyemfényű ruhát viselő nő. Fejét fekete kalappal fedte le, sötétszínű arcbőrén szinte világított a tűzpiros rúzs.
 - Mit keres itt? – a döbbenettől szinte nyelni se tudtam.

 - Szeretnék bocsánatot kérni, amiért múltkor olyan csúnyán elküldtelek titeket, de muszáj volt gondolkodnom azon, amit… – Ahogy észrevette, hogy nem kettesben vagyunk azonnal elnémult. – Örülnék, ha olyan helyen folytathatnánk, ahol csak ketten vagyunk.

Mindkettőnk pillantása azonnal az asztalnál meglepett arccal ücsörgő Xavierre vándorolt. Épp azon töprengtem hogyan is kérhetném meg udvariasan, hogy lépjen le, de mintha szavak nélkül is megértett volna. Felállt és óvatos kimért mozdulattal tolta vissza széket a helyére.

 - Akkor én most megyek. Majd találkozunk Abe – szólt, majd ahogy elhaladt mellettem, kezével végigsimította a derekamat.
Egészen belepirultam a pillanatba.

 - Úgy lesz! – szóltam utána.

 - Helyes srác mi? Csak vigyázz vele.  Az ilyen fajta általában sunyi disznó. – Vörösre lakkozott körmeivel ütemesen dobolt az ajtófélfán.

Újra bezártam a bejárati ajtót majd egy mély levegő után Lisette felé fordultam.

 - Miről akar beszélni?

 - Majd kettesben szívecském. Kettesben.

Összeráncoltam a homlokomat majd a kezemmel a lépcső felé mutattam. – Akkor menjünk fel a szobámba.

Lisette magas sarkúja élesen kopogott a járólapon, ahogy a lépcső felé tartott. Némi kétellyel és bizonytalansággal követtem őt. A kíváncsiságom sokkal erősebben befolyásolta a tetteimet, mint a félelmeim.

 - Milyen szép házatok van! Bár, ti amerikaiak a feketék vérén gazdagodtatok meg. Nem igaz?

Összeszorított ajkakkal és forgó szemekkel sétáltam a túlsúlyától lihegő nő után.

 - Nem térhetnék végre a tárgyra? – Kitártam előtte a szobám ajtaját.

 - Türelem. Egy hónapig már kibírtad, mit számít már ez a pár perc?
Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam az egek felé törő vérnyomásomat majd bezártam a szobám ajtaját.
Lisette karba font kezekkel nézelődött a szobában, hangtalanul. Idegesen dörzsölgettem a tenyereimet, a gyomrom mérete megfelelt egy kis madár gyomrának.

 - Szóval, sajnálom, hogy elzavartalak titeket. Az én szakmámban nem illik ilyet. Mi segítünk az embereknek – kezdett bele a mondandójába –, de őszintén bevallom kicsit megrémültem. Tudod, sok esettel találkoztam már életem során. De a tiéd, elég ritka.

Leültem az ágy szélére és mereven bámultam a nőt, aki ide-oda sétálgatott a szobámban. – Mit takar az, hogy ritka?

 - Amikor valaki megkér, hogy tekintsek bele a jövőjébe, nem csak azt szoktam látni. Látom a jelenét, a múltját és csak utána a jövőjét. Hát kislány, nálad ez az egész kimaradt. Nem láttam a múltadat, nem láttam a jövődet. Csak egy hatalmas sötétséget és egy kilátástalan jelent.

Megpróbáltam nyelni, de a torkom a hallottak miatt teljesen kiszáradt. Megköszörültem majd igyekeztem az idegességemet leplezni azzal, hogy a tenyeremet dörzsölgettem.

 - Lehet csak rosszul csinálta – vágtam rá azonnal.

 - Bár meglehetne ezzel magyarázni az egészet. De sajnos, a dolog ennél sokkal komplikáltabb. Valaki nem akarja, hogy bármit is lássak a múltadból vagy akár a jövődből.

 - Köze lehet ahhoz a szellemhez vagy… lényhez, amivel mostanában összefutottam párszor?

 - Szó sincs itt szellemekről. Tisztázzunk valamit – leült a velem szemben lévő székre –, a szellemek halott emberi lelkek. Általában ártalmatlanok, hiszen eltávozva a földi porhüvelyükből ártalmatlanokká válnak. Néhányan itt maradnak egy darabig, amíg nem realizálják, hogy meghaltak – előhúzott egy szál cigit a táskájából –, azokkal a lényekkel van a probléma, amik sosem voltak emberek. – Elmosolyodott majd rágyújtott a cigarettára.

 - Tehát? – Feszülten tapadtam az ágyamba miközben a kezeim helyett már az ágyneműt dörzsölgettem.

 - A démonokkal. – Az édeskés és fűszeres cigaretta füstje belengte az egész szobát.

 - Démonok? Azt hittem démonokban csak a horrorfilm rajongók és a Bibliaolvasók hisznek.

 - A démonok olyan lények, amik soha életükben nem voltak emberek. Velejéig ártalmas és gonosz lények, amik csak egy valamire vágynak. Az emberek lelkére.

Éreztem, ahogy az arcom lesápadt, és apró izzadságcseppek végiggördülnek a nyakamon. – Szóval úgy gondolja, hogy engem is démonok… zaklatnak? – A cigarettafüst kellemetlenül csiklandozta a torkomat beszéd közben,

 - Teljesen biztos vagyok benne, főleg azóta, hogy bejöttem a szobádba – felállt a székből –, tudod, a démonok nem kaptak egyenlőre akkora teret a világunkban, hogy egy erős és fiatal ember lelkét csak úgy felfalhassák. Ezt ők három lépés végigjárásával teszik meg. Az első lépés a megrémisztés – odasétált a sarokban elhelyezett sötétbarna állótükrömhöz –, megrémisztik az embereket, mert a mi félelmünktől ők csak erősebbek lesznek. Aztán jöhet a legyengítés – végigsimította néhány ujjával a keretet –, miután mentálisan kikészítettek szükségük van arra, hogy fizikailag is gyenge legyél. Fáradtság, gyengeség, sötét színű véraláfutások, hajhullás. Ez mind hozzájárul ahhoz, hogy fizikailag tönkretegyenek.

Ahogy hallgattam a boszorkányt, egyre jobban felismertem a saját helyzetemet a szavaiban. Minden kezdett egy kicsit jobban összeállni. A mozgó tárgyak, a hangok, a támadások, a jelenségek. A kihullott fogam. Minden arra a jelre utalt, hogy valaki meg akarta szerezni a lelkemet.

 - Az utolsó lépés az elpusztítás. Amikor a démon megragadja a lelkedet és magával viszi. Ami ezen a világon marad belőled, az csak az élettelen tested. Mellesleg gyönyörű szép a tükröd. Mióta van meg? – kérdezte miközben ruháját igazgatta a tükröm előtt.

 - Most komolyan ki a szart érdekel az az ócska tükör, mikor engem egy természetfeletti lény meg akar ölni? – háborogtam.

 - Néhány száz évvel ezelőtt, a démonok igyekeztek más módon is megszerezni az ártatlan halandók lelkét. Csapdákkal, különböző mágiákkal… tárgyakkal. Kedveském, az előttem díszelgő tükör egy portál.

 - Portál? Erről már hallottam valahol. Az az olvastam, egy könyvben. Egy portál két különböző helyet köt össze és átjáróként szolgál közöttük.

 - Helyes a definíciód. Ez a portál tulajdonképpen egy démontükör. Régebben azt a funkciót szolgálta, hogy magába zárta a halandók lelkét így juttatva át az alvilágba ahol a démon már várt rá. Sok évvel ezelőtt az összeeset megsemmisítették. Ez valahogy átcsúszhatott a rostán.

 - Nem ejtette csapdába a lelkemet tehát… vagy nem démontükör vagy… elromlott – Erőltetett vigyort húztam a számra.

 - Ahogy kiemeltem régebben ez volt a funkciója. Manapság inkább csak megfigyelésre használják.

 - Szóval, valaki nap mint nap szemmel tart engem? – Beleborzongtam a gondolatba.

 - Úgy látszik. – Elnyomta a cigi csikket az ablakpárkányomon.

Kétségbeesetten pattantam fel az ágyról. – Hát akkor vigyük ki innen és semmisítsük meg.

 - Ez nem úgy megy. Ezek a tükrök halandó ember számára sérthetetlenek. Most a legfontosabb megtudni azt, hogy honnan került ide.

 - Néhány évvel ezelőtt kaptam Viviennetől, mert a régi tükröm a szoba renoválásakor összetört.

 - Akárhogy is történt, fel fogom venni a kapcsolatot néhány szakemberrel és megpróbáljuk elszigetelni vagy megsemmisíteni. De attól félek, hogy ez a te jövődben nem sok mindent fog befolyásolni.

 - Akkor mit tudok tenni? Üljek itt és várjam amíg megölnek? Nem is tudom miért hiszem el ezt az egészet! – Kétségbeesetten támaszkodtam neki a szekrényemnek.

 - Azért hiszed el, mert másban nem tudsz hinni. Mert már te sem tudsz reálisan és logikusan tekinteni a dolgokra. Ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt, habár ez már nem az én hatásköröm.

 - Hanem ki másé?

 - Az ördögűzőké – válaszolta kimérten.

 - És amíg ezt maga elintézi, én mit tudok tenni? – A hangom egyre hisztérikusabb hangnemre váltott.

 - Maradj életben.

2015. március 6., péntek

5. Fejezet - Árnyék a falon

Sziasztok. Húh, hát igen. Elég rég óta nem jártam erre felé, röstellem is a dolgot nagyon! Sokáig sorolhatnám, miért nem volt időm írni, a legfőbb ok az, hogy nyelvvizsgára készülök, ami a maradék időmet is lefoglalja. Na, szerencsére azért csak összehoztam a fejezetet :). Nagyjából 16 oldalra sikerült, szóval nem túl hosszú. Ebben a fejezetben újabb karaktereket ismerhettek meg, ezen kívül pedig a régebbi karakterek is elkezdtek kibontakozni (és persze a cselekmény is muhaha!). Szóval érdemes lesz elolvasni :D! Remélem mindenkinek tetszeni fog! Amint láthatjátok az oldalt is átalakítottam, új designt készítettem, szerintem elég jól sikerült, a fejlécre büszke vagyok :). Nem ígérgetek, mikor hozom a következő fejezetet, igyekszem minél hamarabb! Puszi: Abbey ~

5. Árnyék a falon

Hangos, egész mellkasomat megrezegtető zene töltötte be a csarnok ezüstös fényeivel tarkított, félhomályban úszó termét.
Haloványan pislákoltak a gyertyák a fehér papírból készített lampionokban. Úgy világítottak a fejünk felett, mint apró lelkek fent a sötét horizonton, miközben színes báliruhák tömkelege örvénylett a tánctéren.

Legalább egy órája ácsorogtam már az italpult mellett, és amíg a kékeszöld, foszforeszkáló koktélomat szorongattam, teljesen belemerültem az estély hangulatába. A lehető legjobban próbáltam a gondolataim vad viharát merőben más vizekre terelni. Az aznapi események hatására kezdtem úgy érezni, hogy minden, ami eddig velem történt egy képpé kezd összeállni. Semmi sem a véletlen puszta játéka volt.

Annak köszönhetően, hogy a figyelmemet másfelé irányítottam, észre se vettem, hogy Charisma és Sierra szemtelenül nagy mennyiségű alkoholt döntöttek már magukba az este folyamán. Kettőjük között a számottevő különbség az volt, hogy amíg Sierra stabil talajon állt és meg sem látszott rajta az alkohol hatása, addig Charis bizonytalanul imbolygott jobbra-balra, mint egy újszülött, suta borjú.

Óvatos és megfontolt léptekkel siettem oda Sierrához – figyelve, nehogy rálépjek az uszályomra –, majd finoman megráztam a bal vállát.

 - Nem lesz ez már egy kicsit sok? – kérdeztem miközben a valamin fennhangon nevető Charisma felé biccentettem.

 - Szerintem fenomenális. Most kezdtem el megkedvelni. – Kuncogott az alkoholtól bűzös barátnőm.

 - Jó csak miután te lelépsz, nekem kell vigyáznom rá – fortyogtam.

 - Lazulj már egy kicsit. Egyszer megpróbálhatnád élvezni az életet. – Kacsintott rám majd hatalmasat kortyolt az italából.

 - Legyen igazad – jegyeztem meg egykedvűen majd én is a számba döntöttem a poharam tartalmát. A kesernyés, foszforeszkáló ital íze azonnal szétáradt és megbénította az ízlelőbimbóimat.
Összerázkódtam, az undor minden egyes mimikája kivetült az arcomra.

Charis végigtántorgott a büféasztalok széles sorai között majd megragadta a kezemet és erősen megrántotta.

 - Há-hánynom ke..kell! – Ráncigálta a jobb karomat.
Kitágult pupillákkal vetettem egy kétségbeesett pillantást Sierrára, aki egy közönyös mozdulattal megrántotta a vállát és tovább beszélgetett egy számomra idegen lánnyal.
Ránéztem egyre jobban sápadó barátnőmre, majd szorosan megragadtam a derekát és elindultam vele a mosdó felé, át az örvénylő tömegen.

Charisma furán vonaglott össze-vissza a karjaim között, azért imádkoztam, hogy a mosdóig bírja ki és ne úgy kelljen végigráncigálnom a tömegen, hogy egy színes hányáscsíkot húz maga után.
A mosdó előtt társalgó emberek látva, hogy mindkét kezem foglalt, kitárták nekem az ajtót és megtartották, amíg bebicegtem Charissel.

 - Nem bír-bírom tovább! – nyöszörgött, majd ezzel a lendülettel egyenesen a mosdókagyló felé vette az irányt.

 - Charisma ne… – Azonban a mondatomat már nem sikerült befejeznem és vörös hajú barátnőm belehányt a mosdóba.

Összerázkódtam, elkapott az émelygés. Felsóhajtottam, midőn már úgy sem tudtam mást tenni és odasétáltam a mosdókagylót bőszen ölelő barátnőmhöz.

 - Ugye tudod, hogy nagyon… nagyon-nagyon szeretlek? – nyekergett Charis, miközben ügyetlenül törölgette az arcán gyöngyöződő verejtéket.

 - Hozok neked valamit, amivel megtörölheted az arcod.

Sietve kutattam át a WC fülkéket, hátha találok valahol papírt, de körutamat sikertelenül zártam.

 - Szerintem a világ… jobb hely lenne, ha nem lennének terro-terroristák – dadogta fura, vékony hangon majd hisztérikus nevetésben tört ki.

Vetettem rá egy kurta pillantást, elég nehezen bírtam ki röhögés nélkül.

Charis sápadtan csúszott le a földre és folyamatosan az izzadt arcát törölgette.

 - Kimegyek a bálterembe a táskámért. El ne mozdulj!

Charis egyetértően ingatta a fejét majd huncut mosollyal az arcán elterült a földön.

Félve hagytam egyedül könnyelmű barátnőmet, de nem akartam, hogy Charisma a saját hányásában fetrengjen. Terveim szerint Sierrával könnyen haza tudtuk volna juttatni, így amint kiléptem a mosdóból tekintettemmel azonnal Sierrát kezdtem kutatni. A bokám kellemetlenül imbolygott a magas sarkúban, lábfejem szörnyen égett, valószínűleg a cipő feldörzsölte. Minden lépés bizonytalan és fájdalmas volt.

Amint kiértem a folyosóról a bálterembe, a fullasztó tömeg a színpad előtt tornyosult. Szerencsére, egy banda pont akkor kezdte meg a koncertezést, ezért nem kellett átverekednem magam az embereken. Elindultam a büféasztalok felé, ahol a lányokkal ültünk, reménykedve, hogy Sierra még ott csacsog valahol.
A táskám pontosan ott volt, ahol hagytam. Leakasztottam a szék háttámlájáról majd jó mélyen beletúrtam. Kivadásztam belőle néhány darab zsebkendőt, majd a figyelmemet újra Sierra keresésére irányítottam.

Végigpásztázta a tekintetem az asztalokat és a pultokat, viszont nem akadtam barátnőm nyomára.
Nyugtalanul túrtam ki a táskámból a telefonomat majd tárcsázni kezdtem. Csak reménykedni tudtam, hogy felveszi.

Kicsengett. Csengett és csak csengett, válasz nélkül.

Majdnem leraktam a telefont, amikor halk recsegést hallottam.

 - Jé, Abe, mi a helyzet? – szólt bele Sierra.

 - Hol a fenében vagy? Charisma teljesen kidőlt… – Folytattam volna még a reklamációmat, de félbeszakított.

 - Nyugi már! Itt vagyok a csarnok előtt, de nem sokáig. – Hallottam a háttérben, hogy nem csak velem beszélget. Valaki folyamatosan beszélt hozzá.

Azonnal lecsaptam a telefont és miután a vállamra kaptam a táskámat menten elindultam a kijárat felé. Gyors és nagy léptekkel haladtam kifelé, néha még a bokám is megbicsaklott.

A csarnok elé érve észrevettem Sierrát a parkolóban.

Megelégelve a folyamatos imbolygást, lekaptam a magas sarkú cipőt a lábaimról, majd átiparkodtam az utca másik felén lévő parkolóba.

Ő is ott volt.
Amióta először megláttam Őt pár hete a kávézóban, attól fogva csak azon járt az eszem, miért pont róla álmodtam. Persze az is lehetett, hogy az agyam egyszerűen csak társítani akart valakit az álmaimhoz, és amikor Dareck szembe került velem, az elmém megfelelőnek találta erre a célra. Ez egy elég racionális és földhöz ragadt magyarázat volt mindenre, ami velem történt, de a valóság az, hogy egyre kevésbé hittem már a saját indokaimnak se.

Lépteim lassabbá és megfontoltabbá váltak, ahogy közeledtem feléjük. Hirtelen abba hagyták a beszélgetést, amikor hallótávolságon belül értem.

 - De jó hogy megjöttél. Most terveztünk lelépni az after partyra. Velünk kell jönnöd – mondta széles mosollyal az arcán Sierra.

 - Charis a saját hányásában fetreng a mosdóban. Nincs túl jó bőrben.

 - Így járt. Minek ivott, ha nem bírja az alkoholt? – Hangja cinikusan csengett.

 - Nem hagyhatom ott.

 - Mi már így is késésben vagyunk. Hívd fel a szüleit – lökte oda flegmán.

Vetettem egy sebes pillantást a mellette ácsorgó Dareckre. Le se vette a tekintetét barátnőjéről.

 - Legalább ide segítsetek kihozni. Aztán fogok egy taxit, vagy mit tudom én – pufogtam.

 - Majd én segítek – szólt kimérten Dareck. Ez volt az első alkalom, amikor a való életben is hallhattam őt. A hideg is kirázott, ahogy felismertem a zord, mély csengésű hangját.

Sierra egykedvűen felsóhajtott majd nekitámaszkodott a kocsijának. – Rendben itt megvárlak titeket.

Furcsa és bizarr izgalom fogott el a jelenlétében.

 - Szóval Abigel, ugye? – A hangjától borsódzott a hátamon a hideg. 

 - Igen. – Bólogattam bután.

Nem nézett rám, tekintetét szorosan maga elé szegte.

 - Itt balra. – Mutattam neki az irányt a mosdó felé.

Féltem tőle, még is meg akartam ismerni. Annyira groteszk érzések kavarogtak bennem, teljesen megfeledkeztem a valóságos problémáról. Charismáról.

 - Nem biztos, hogy neked is be kellene jönnöd a mosdóba. Majd én kihozom ide. – azonban mire a mondat végére értem Dareck már be is rongyolt. Néhány másodpercig zavartan néztem utána, majd serény léptekkel követtem.

 Charis a földön ücsörgött és a kukába lógatta a fejét. Kínosan éreztem magam helyette is.

 - Charisma! – Letérdeltem mellé és óvatosan meglökdöstem.

Charis kiemelte a fejét a kukából és körbenézett. – Nohát, Abe téged mindig milyen jó pasik vesznek körül. Úgy irigyellek! – Bazsalygott széles vigyorral Dareckre.

Az álmaimat kísértő alak könnyed mozdulattal megragadta barátnőm karját és felrántotta a földről. Charis ügyetlenül próbálta megtartani az egyensúlyát, de kénytelen volt teljes mértékben Dareck stabil karjaira támaszkodni.

 - Hogy tudnék segíteni? – kérdeztem bizonytalanul.

 - Csak nyisd ki előttünk az ajtót.

Az utasításnak megfelelően előresiettem és nekifeszültem az ajtónak. Dareck a másik karját átfonta Charisma csípője körül, majd egy kicsit még meg is emelte miközben elindult vele az ajtó felé.

 - Ejnye, rossz fiú! Hol nyúlkálsz? – Vihogott butácska hangon Dareck képébe.

A talpig feketébe öltözött férfi – mert látszólag már biztos elmúlt 25 éves –, határozott léptekkel haladt a bálterem felé, ügyelve arra, hogy Charismat a lehető legbiztonságosabban tartsa a karjai között.

Amíg a barátnőmre koncentrált igyekeztem a lehető legjobban szemügyre venni minden apró mimikáját. Egyre több apróságot sikerült észrevennem rajta, mint például a fültágítóját, vagy azt a fekete motívumot, ami a nyakánál is kikandikált és erősen hasonlított arra, ami a kézfejénél kilógott a kabátja alól. Ebből arra következtettem, hogy valószínűleg az egész bal karja végig lehetett tetoválva. Acélszürke szemei az ezüstös fényben úgy csillogott, mint az Esthajnal az éjsötét égbolton. Nem tűnt annyira félelmetesnek, mint ahogy én emlékeztem rá.

Mihelyt a kijárathoz értünk kitártam a hatalmas, két szárnyas ajtót és addig megtartottam, amíg Dareck kisétált rajta Charissel az oldalán.

 - Merre tovább?

 - Itt átveszem! – Vágtam rá habozás nélkül.

 - Kétlem, hogy bírnád egyedül.

 - Hívok taxit – szóltam fesztelen hangon.

 - Szívesen elkísérlek hazáig.

 - Nem, nincs rá szükség! – Hátráltam ki kétségbeesetten a témából. Megrettentett a gondolat, hogy azzal a fura fickóval másszak el hazáig és még be is engedjem a házba.

Észrevehette rajtam a feszültséget, hiszen egy közönyös tekintet kíséretében leakasztotta magáról a rajta csimpaszkodó Charist, és neki döntötte a falnak. 

 - Akkor további kellemes estét a hölgyeknek.

 - Köszönöm a segítséget – szóltam utána.

Vegyes érzések keringtek bennem miközben bámultam, ahogy visszamegy Sierrához és mind a ketten eltűnnek a kanyargós sötét utcák között. Úgy éreztem, túlreagáltam a helyzetet. Mi van ha Darecknek semmi köze sem volt az én elmezavaraimhoz és csak szimplán bunkón viselkedtem vele?

Mindenesetre nem összpontosíthattam tovább a saját gondolataimra mivel Charisma ismét a földön heverészett és félig éber, félig alvó állapotban hablatyolt valamit nekem.

Sebtében túrtam bele a táskámban és kipecáztam a telefonomat. Mintha az istenek is ellenem lettek volna azon az estén, ugyanis a mobilom három halk pittyegés után lemerült. Zsörtölődően nyomkodtam a gombokat, hátha egy kis életjelet kicsikarhatok belőle, azonban teljesen használhatatlan volt. Vettem egy mély levegőt, amivel sikeresen megnyugtattam a szapora szívritmusomat majd körbetekintettem a kihalt utcában.
Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, kicincálom Charismát valahogy a főútig, ahol már könnyedén foghatok magunknak egy taxit.

Miután sikeresen elértem, hogy Charis megálljon a talpán, megfontolt és lassú léptekkel haladtunk egyenesen a főút irányába, ami nagyjából tíz perc sétára volt a tornacsarnoktól. Elindulásunk után nem sokkal tudatosult bennem, hogy fogalmam sem volt arról Charisma hol lakott, ezért úgy döntöttem hozzánk viszem fel és majd reggel hazamegy.

A kietlen utcán kiszolgáltatott helyzetben éreztem magamat. A paranoia lassan kezdett előbújni az agyam elszigetelt részeiről és apránként újra előtérbe helyezte magát. Egyre sűrűbben tekintgettem magunk mögé illetve serényen szemmel tartottam a velünk párhuzamosan húzódó sikátorokat is.

Charis öntudatán kívüli állapotban tette az egyik lábát a másik után, közben nagyokat nyelt vagy éppen sóhajtozott. Amikor végre sikerült a túlburjánzó fantáziámat lecsillapítanom észrevettem milyen közel is vagyunk már a végcélunkhoz. A főútról aranysárgás fény és halk robaj szűrődött be abba a kis utcába ahol jártunk.
A karjaim kezdtek egyre jobban elfáradni és a talpaim is sajogtak hiába szabadultam meg a magas sarkú cipőktől. Szerettem volna már leülni és pihentetni valahol a lábaimat ezért gyorsítottam a tempónkon habár ezt Charis elég nehezen tudta követni.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az aranyszínű, ragyogó lámpafény rávilágított az arcomra.  

 - Charisma! – Lökdöstem oldalba.

Semmi érthető választ sem kaptam, pusztán valami halk morgást fröcsögő nyállal.
Szorosabbra fogtam Charis derekát majd elindultunk egy buszmegálló felé. Úgy terveztem ott leteszem, amíg sikerül egy taxit fognom.

A tempómon lassítva szép komótosan haladtunk a buszmegálló felé, amikor ismerős arcot szúrtam ki az egyik kocsma előtt. A fényárban úszó teraszon ücsörgött néhány idegen és pár korsó sör társaságában. Széles mosollyal az arcán beszélgetett a vele szemben ülő lánnyal. A lánynak aszimmetrikusra nyírt bronzbarna haja volt, ami elől sokkal hosszabbnak tűnt, mint hátul. Néhányszor hangosan elnevette magát, miközben szinte másodpercenként a hajába fúrta az ujjait. A tőlem legtávolabb eső széken egy fiú ült, láthatólag nagyon bele volt merülve a saját gondolataiba. Égnek emelt tekintettel bámult felfelé, miközben tar kopasz fejbőrén megcsillant a kirakat üvegén keresztül kiáradó fény.  
Néhány lépés után azonnal befékeztem.

Az agyam hátraarcot parancsolt, ahogy meglátta Xaviert.

Valahogy elkezdett foglalkoztatni mit is gondolhatott rólam és határozottan el akartam kerülni a kínos találkozást, főleg ilyen állapotban. Nem biztos, hogy a savanyú, hányásszagú hajamat és a koszos mezítlábas viseletemet csábítónak találta volna.

 - Charis, azt hiszem, másik irányba kell mennünk – löktem oldalba épp ébredező barátnőmet.

 - Nem fogom kibírni!

 - Mit nem fogsz kibírni?

Azonban már választ nem kaptam. Charisma hirtelen ellökött magától és az egyik konténer felé rohant. Másodpercekkel később öklendezést és erős hörgést hallottam.
Utána robogtam egyenesen a konténerek mögé.

 - Charis merre…

Ámde, a kérdésemet félbeszakította egy kellemetlen, nedves és csúszós érzés a talpam alatt.

Undorral teli tekintettel húztam végig az ujjaimat a talpamon és sikerült meggyőződnöm a felől, hogy Charisma gusztustalan hányásába sikerült belerongyolnom.

Fájdalmasan felnyögtem és miután sikerült erőt vennem a hányingerem felett, odalépdeltem a földön térdelő barátnőmhöz.

 - Mégis mit kezdjek veled? – nyöszörögtem.

 - Ne szólj anyá… anyáéknak. – Nézett rám hatalmas, az erőlködéstől kivörösödött szemeivel.

 - Szólj, ha befejezted!

 - Vizet! Kérek… szépen vi-vizet! – rekedt hangon kérlelt.

Egy zsebkendő segítségével elkezdtem letörölgetni a talpamat, miközben másik kezemmel az egyik épület falát támasztottam. Kétségbeesetten tekintettem körbe az utcában, majd csalódottan konstatáltam, hogy kénytelen leszek Xavier előtt beszambázni a kocsmába egy pohár vízért.

Vettem egy mély levegőt, majd visszacsúsztattam ragacsos talpaimat a magas sarkúimba.
Elővettem az utolsó néhány darab zsebkendőt a táskámból és Charis kezébe nyomtam őket.

 - Törölgesd meg kicsit az arcodat – szólítottam fel. Charis egyetértően bólogatott és szégyenteljes, zavart mosollyal az arcán kezdte el letörölgetni magát.
Együtt érzően megsimogattam a verejtékezéstől tapadós vállát, majd átkarolva a derekát óvatosan leültettem őt a földre.

 - Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak – nyekergett.
Halovány mosoly húzódott a számra, nem tudtam haragudni rá.

 - Elnézve. – Kacsintottam rá.
Az arca derűsebbé vált, ideges és zavart mosolyát is eltűntette. Egy megkönnyebbült levegővétel után elindultam a kocsma felé. Mielőtt kiértem a járdára, furcsa, megmagyarázhatatlan érzés borzongatta végig a hátamat.

Megtorpantam. Éreztem, ahogy az adrenalin minden egyes porcikámon végigszáguld majd a heves izgalom és a fenyegetettség átvette a testem felett az uralmat.

Ökölbe szorított kezekkel és maroknyira szűkült gyomorral fordultam vissza. Tekintetem a kis zsákutca kivilágítatlan, szemetes és romos részére koncentrált.
A levegőt visszafojtva kerestem a sötétségben azt, ami ennyire frusztráló érzéseket váltott ki belőlem. Az elmém a lehetőségeket pörgette magában.

Nincs ott semmi.
Menekülj!
Bolond vagy.
El fog kapni!
Ki fog elkapni?
Ő!

Megmozdult.
Halvány és vékony nyalábokban csúszott végig a zsákutca falain. Elsőnek csak gomolygott, a tőlünk lehető legtávolabbra eső sarokban majd fenyegetően közeledett felénk. Percekig tartott mire realizáltam a tényt, hogy az árnyék életre kelt a saját szemem láttára.
Az árny alaktalanul örvénylett néha el-eltűnt a sarok sötétségében majd újra és újra megmozdult.
A pillantásomat Charisre szegeztem, aki háttal ült a mögötte zajló eseményeknek és a fáradtságtól remegő kezeivel gyűrögette a papír zsebkendőt.
Távolságtartóan tettem hátra pár bizonytalan lépést, közben a figyelmemet a sötét árnyra fordítottam. A folyamatos alakváltások lassan kezdtek alábbhagyni és egyre tisztábban kivehető volt egy forma.
Egy forma, ami túlságosan is valóságos volt.
Azonban az a falon kirajzolódott rémkép közel sem volt emberi. Nem egy földi ember árnyékát tükrözte nekünk vissza az éjszaka sötétje.

Valami, ami idegen és torz. Hozzánk képest jóval magasabb volt, legalább két méter. Szélességét egy profi testépítő is megirigyelhette volna. Ámde volt valami a körvonalaiban, valami igazán állatias. Hosszúkás állcsontja volt és az átlagnál oválisabb fejformája. Sokkal inkább hasonlított egy földönkívülire.

A percek komótosan vánszorogtak az idő alatt, amíg a látogatónkat bámultam.
Talán csak a túlburjánzó fantáziám játszik velem – nyugtáztam magamban.
Még sem tudtam meggyőzni magamat az igazamról. Az izgalomtól kiszáradt torkomat enyhén megköszörültem, majd halkan suttogtam Charisma felé.

 - Charis! – szólítgattam.
A sötétben is kiemelkedően ragyogó türkiz szemeivel bambán bámult rám.

 - Miért suttogsz? – kérdezte értetlenkedve.

A fejemet a sarok felé biccengetve próbáltam jelezni neki, hogy mire is kellene figyelnie.

 - Csak nézz oda – suttogtam a lehető legfojtottabb hangon.

 - Hova?

 - Oda! – Biccentettem újra a fejemmel.

Charisma hátrafordult és szemeit összehunyorítva, zavarodottan bámult a sötétségbe.

 - Te nem látod? – Közelebb léptem barátnőmhöz, közben le se vettem a tekintetemet a mozdulatlan árnyról.

 - Micsodát?

 - A sarokban. – A torkom kiszáradt, teljesen berekedtem.

Charis a kezei segítségével lendületet vett, majd imbolygó lábaival tett néhány lépést a sarok felé. Kitágult pupillákkal kaptam a keze után, azonban nem értem el.

Csípőre tett kezekkel megállt az egyik fémkuka mellett és hitetlenkedve bámult maga elé.

 - Kedves Abe, nem tudom mit ittál, de adj nekem is belőle – kuncogott.

 - Gyere onnan! – Legszívesebben ordítottam volna.

 - Nincs itt semmi. Csak néhány büdös kuka. Nagyon durva lehetett a cucc, ha már hallucinálsz is – mondta, majd széles vigyorral az arcán hátrafordult.

A szívverésem pillanatokra megállt. Nem mozdult. Úgy éreztem, mintha jeges víz keringene az ereimben, amikor megláttam, hogy a sötét árnyék lekúszott a falról.
Amit eddig a képzeletem szüleményének hittem, az most valóságosan, élethű nagyságban ott állt a szemeim előtt. Fenyegetően közel a barátnőmhöz.

A fejemben vágtáztak a gondolatok.

Mit tegyek? Mit ne tegyek? Ki ő? Mit akar? Amíg bőszen a saját gondolataim viharába temettem minden figyelmemet, Charisma arcmimikái pillanatok alatt megváltoztak. Az eddig széles vigyorra húzódó, pirospozsgás arca lehervadt, szemei kikerekedtek. Levegőt visszafojtva, mozdulatlanul álltunk egymással szemben.

 - Itt áll mögöttem… igaz? – suttogta.

Kimérten bólintottam, szinte meg se mozdítottam a fejemet.

 - Olyan… hideg. Érzem, ahogy hozzámér. Ahogy... átlát rajtam. – Hangja halk volt és félelemmel teli.

 - Gyere ide! – Kinyújtottam felé a kezemet, azonban a lábaim belegyökereztek a földbe. Nem tudtam erőt sarkallni beléjük.

 - Nem tudok! – Testtartása egyre feszültebbé és merevebbé vált.

Vettem egy mély levegőt és összeszedtem minden megmaradt mentális bátorságomat. Sikeresen tettem Charis felé néhány bátortalan lépést, eközben a tekintetemet végig a háta mögött magasodó sötét lidércen tartottam.

 - Van egy üzenete a számodra. Át kell adnom… át kell adnom – habogott.
 - Charisma.. – A hangom elcsuklott. Ökölbe szorított kezekkel, lángoló arccal álltam tétlenül.

 - Kerüld… el őket… az űz.. – Charis arca zavarodott és kétségekkel teli volt. Látszott, ő maga sem tudta miről beszélt.

 - Kiket? Micsoda?

 - Az űzőket. – Minden egyes betűt hangsúlyozottan és érthetően ejtett ki.

Hirtelen ötlettől vezérelve gyors és nagy léptekkel odatrappoltam Charishez és megragadtam a karját. – Elmegyünk!

 - Azt akarja… kerüld el őket. Azt akarja… hogy menj haza. Haza. Nem tartozol hozzájuk – dadogta.

 - Hazamegyünk. Most! – Megrántottam Charis kezét.

Ekkor, mint egy száguldó tehervonat, átsuhant rajtam egy éles, kínzó fájdalom. Nem volt ideje az elmémnek felfogni, melyik testrészemből is áradt. Összerándult az arcom, begörcsölt a gyomrom. Remegő lábaimmal tettem hátra néhány ingatag lépést. Érzékeim kezdtek kiélesedni, amit a fájdalom pillanatokra lebénított és így sikerült realizálnom a gyötrelem központját.
Letekintettem a jobb karomra, amin egy hólyagos, égett felületet találtam, közvetlenül a csuklóm környékén. Az eleven, skarlátvörös hús, spriccelve pumpálta ki magából a véremet. Egyenesen lecsorgott a kézfejemre majd az ujjaim között le a földre. Egy kézlenyomatot véltem felfedezni az égett terület formájában. Hatalmas kezet, aminek vastag, markáns ujjai körülölelték az egész csuklómat és felperzselte a bőrömet egészen a húsomig.

 - Csak a halál válhatja meg azt, akit porhüvelyébe zártak – dadogta Charis egyre jobban elvékonyodó hangon.

 - Miről beszélsz? Ki vagy te? – vágtam a kérdéseket a barátnőmhöz, dühtől és fájdalomtól lángoló arccal.

 - Keresni fognak. Apa hazavár! – suttogta.

 - Apa? Mi van apával? – A legrosszabb elméletek támadták meg a gondolataimat, miszerint édesapa lesz az új célpontjuk. Elöntött a rettegés és a félelem.

A Charis körül gomolygó sötétség – mint ahogy a Nap felszárítja a ködöt –, egyszerűen feloszlott. Charis arca pillanatok alatt újra emberi fényben ragyogott, orcácskái ismét megteltek színnel.
Néma csönd honolt a kis zsákutcában. A város nyüzsgő, hangos zaja eltörpült a súlyos és fagyos csend súlya alatt. Mindketten a másikra vártunk. Vártuk a magyarázatot, természetesen egymástól.
A bal tenyeremet a jobb csuklóm köré tapasztottam. A hideg éjszaka által lehűtött kezem érintése, nyugtatóan hatott a lángoló sebhelyre.

 - Nem tudom… mi volt ez én..én nem akartalak bántani – mentegetőzött Charisma, vöröslő vérágas szemeivel a karomat bámulta.

 - Nem te tetted. – Próbáltam megnyugtatni.

 - Haza akarok menni – szipogott.

Egy éles és hangos puffanással a mögöttünk ácsorgó kuka elvágódott. Charis kikészült idegei nem tudták korlátozni a cselekedeteit, így torkaszakadtából elsikoltotta magát. Félelemtől reszketve rohant ki az utcára.

 - Charis! – kiáltottam utána, de ez nem fékezte meg őt.

A sötét sarok felé pillantottam, ahol egy hatalmas, hófehér kóbormacska a kiborult szemét között turkált és lakmározott. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megbizonyosodtam arról, hogy valami teljesen földi élőlény bóklászott körülöttem.

Azonnal a barátnőm után futottam, aki már eltűnt a szemem elől. Botladozóan tettem meg azt a néhány métert, amíg kiértem az első lámpa alá.
Aggódó tekintetemmel a tömeget pásztáztam, hátha kiszúrom közöttük Charist.
Miután úgy döntöttem balra indulok el, egy hideg kéz érintését éreztem a vállamon. Összerázkódtam, majd hatalmas lendülettel fordultam meg. Egyenesen egy mögöttem álló idegen mellkasába ütköztem.

 - Abigel… - hitetlenkedett a fiú.

 - Xav… te itt? – hárítottam.

 - Sikoltást hallottunk – biccentett a háta mögött ácsorgó fiúra.

 - A barátnőmet keresem. Részeg és megrémült, amikor egy kuka felborult. – Hidegfejjel és megfontoltam hazudtam.

 - Hát, mi láttunk egy lányt, aki sírva száguldott be a WC-be. Egy barátunk már utána ment.

 - Az ő lesz – húztam kamuvigyort az arcomra –, kicsit túlságosan is felöntött a garatra. Hánynia kellett így kénytelenek voltunk megállni.

 - Isaac kocsival jött. Szívesen hazavihet titeket, ha szeretnéd. – Mosolygott rám.

A mögötte álló kopasz – épp a cigijét gyújtogató –, srác a kezével intett nekem.

 - Ha nem lenne túl nagy teher – hálálkodtam.

A bronzbarna hajú lány és Charis sétáltak ki a kocsmából. Charis kezében egy marék zsebkendő volt, amivel könnyes szemeit törölgette. Az elegáns fekete ruhát viselő lány, a karjánál fogva tartotta a remegő lábakon álló barátnőmet.

 - Adelaide – intett felé Xavier –, ide gyertek!

Charis arca megkönnyebbült, amikor meglátott. Én viszont egyre nehezebben tudtam a sajgó kezemet a táskám mögött eldugni.

 - Akkor kövessétek Isaacet. Az utca túloldalán parkol. – Mosolygott rám Xavier.

 - Te itt maradsz? – bukott ki a számon.

 - Hát, igazából nekem lenne még egy kis dolgom. – Tekintetét a bronzbarna hajú Adelaidere szegezte.

Iszonyatosan kellemetlenül és kényelmetlenül kezdtem érezni magamat. Talán épp egy randit szakítottunk félbe? Vagy valami fontos beszélgetést? Mindenesetre a lány azonnal belepirult Xavier derűs pillantásába.

 - Köszönjük a segítséget és további szép estét – hadartam.

 - Vigyázzatok magatokra! – Köszönt el tőlünk Xavier.

Isaac az egyik villanyoszlopon elnyomta a cigi csikket, majd elővadászta a slusszkulcsot a nadrágzsebéből.
Miután Charist karon ragadva megtettük az utca másik oldalára az utat, behuppantunk Isaac sötétkék autójába.

A fiú gyújtást adott, majd a kocsi motorja felharsant. Néhány perc alatt sikeresen elmagyaráztam neki, hol is lakom, majd útnak is indultunk.
Charis azonnal elaludt a kényelmes és meleg kocsiban. Néha hátralestem és ellenőriztem az állapotát, nem akartam, hogy telehányja egy idegen autóját.

 - Mi történt a kezeddel? – kérdezte a rekedt és mély hangú fiú.

 - A kezemmel? Semmi.

 - Láttam, hogy takargatod. Nem kellene korházba mennünk?

 - Dehogyis – hárítottam –, csak elvágtam. Majd otthon lefertőtlenítem.

 - Az ilyen sérülések könnyen elfertőződnek. – Lejjebb tekerte a klímát.

 - Ha nem javul a helyzet, ígérem, kórházba megyek vele! – rámosolyogtam.

Az út hátra lévő részében a rádió halk duruzsolását hallgattuk, amitől én is egészen elálmosodtam.
Egyedül a motor leállítása rázott fel a félálomból.

 - Ez lesz az ugye?

 - Igen ez a mi házunk! – Kikapcsoltam a biztonsági övet.

 - Segítsek felvinni? – Hátrapillantott az épp ébredező barátnőmre.

 - Megoldom! Köszönök mindent, kedves volt tőled. – Hálásan mosolyogtam rá.

 - Jó éjt lányok. – Megköszörülte a torkát.

 - Neked is!

Charis szerencsére kellően kijózanodott ahhoz, hogy hangtalanul bejussunk a házba és felosonjunk az emeletre. Amíg a fürdőben próbálta magáról a ruhákat leráncigálni, vetettem egy lopott pillantást a szüleim szobájába. Édesapám és Vivienne békésen aludtak, miközben a TV fénye még bevilágította a szobát. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy senkinek nem esett bántódása.

Sajnos Charist nem tudtam rávenni a fürdésre, de annyit sikerült elérnem, hogy az arcát törölje meg és bújjon bele az egyik pólómba.
Amíg tollászkodott, kiszedtem az ágyneműtartómból még egy párnát és takarót, majd elhelyeztem az ágyamon. Mivel a vendégszoba jelenleg tárolóként szolgált máshol nem tudtam megágyazni neki, csak az én szobámban.
Miután sikeresen ágyba dugtam barátnőmet, végre foglalkozhattam kicsit magammal is. Azonnal leküldtem két fájdalomcsillapítót egy pohár vízzel, majd egy hideg vízbe áztatott fáslit tekertem körbe a kezemen. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy előkotorjam az elsősegélydobozt. Gondoltam majd reggel elintézem, addig a fásli is jó.

A gyors forró fürdő ellazította a megfeszült és görcsös izmaimat, újra éreztem végre: élek.
Vérhólyagos talpaimat vastag pamut zokniba bújtattam, majd én is bemásztam Charis mellé az ágyba. Hangos, érthetetlen hortyogása mellett is hamar elálmosodtam. Orrig húztam a takarómat és lehunytam az egyre jobban elnehezedő szemhéjaimat. Habár a fáradtság teljesen úrrá lett a testem felett, még sem tudtam egykönnyen elaludni.
Az este eseményei oda és vissza lejátszódtak a fejemben. Megválaszolatlan kérdések pörögtek lelki szemeim előtt. Valami megszállta Charismát. Ebben teljesen biztos voltam. Abban is, hogy ez a valami engem akart. Lehetséges, hogy aki átvette Charis teste felett az uralmat, ugyanaz, aki a házban ólálkodott. Talán erről az átokról beszélt a jósnő? Mit akarhat az apámtól?

Mindenesetre reménykedtem, különösen bíztam abban, hogy ismét találkozhatok Dareckkel az álmaimban. Kezdtem úgy érezni, hogy a valóság és az éjszakai fikcióim nem álltak túl távol egymástól. Dareck lehetett a kulcsfigura, akitől talán megtudhatom mi történt velem. Még akkor is, ha ez csak képzeletbeli síkon fog megtörténni, az álmaimban.