Sziasztok. Húh, hát igen. Elég rég óta nem jártam erre felé, röstellem is a dolgot nagyon! Sokáig sorolhatnám, miért nem volt időm írni, a legfőbb ok az, hogy nyelvvizsgára készülök, ami a maradék időmet is lefoglalja. Na, szerencsére azért csak összehoztam a fejezetet :). Nagyjából 16 oldalra sikerült, szóval nem túl hosszú. Ebben a fejezetben újabb karaktereket ismerhettek meg, ezen kívül pedig a régebbi karakterek is elkezdtek kibontakozni (és persze a cselekmény is muhaha!). Szóval érdemes lesz elolvasni :D! Remélem mindenkinek tetszeni fog! Amint láthatjátok az oldalt is átalakítottam, új designt készítettem, szerintem elég jól sikerült, a fejlécre büszke vagyok :). Nem ígérgetek, mikor hozom a következő fejezetet, igyekszem minél hamarabb! Puszi: Abbey ~
5. Árnyék a falon
Hangos,
egész mellkasomat megrezegtető zene töltötte be a csarnok ezüstös fényeivel
tarkított, félhomályban úszó termét.
Haloványan
pislákoltak a gyertyák a fehér papírból készített lampionokban. Úgy
világítottak a fejünk felett, mint apró lelkek fent a sötét horizonton,
miközben színes báliruhák tömkelege örvénylett a tánctéren.
Legalább
egy órája ácsorogtam már az italpult mellett, és amíg a kékeszöld,
foszforeszkáló koktélomat szorongattam, teljesen belemerültem az estély
hangulatába. A lehető legjobban próbáltam a gondolataim vad viharát merőben más
vizekre terelni. Az aznapi események hatására kezdtem úgy érezni, hogy minden,
ami eddig velem történt egy képpé kezd összeállni. Semmi sem a véletlen puszta
játéka volt.
Annak
köszönhetően, hogy a figyelmemet másfelé irányítottam, észre se vettem, hogy
Charisma és Sierra szemtelenül nagy mennyiségű alkoholt döntöttek már magukba
az este folyamán. Kettőjük között a számottevő különbség az volt, hogy amíg
Sierra stabil talajon állt és meg sem látszott rajta az alkohol hatása, addig
Charis bizonytalanul imbolygott jobbra-balra, mint egy újszülött, suta borjú.
Óvatos
és megfontolt léptekkel siettem oda Sierrához – figyelve, nehogy rálépjek az
uszályomra –, majd finoman megráztam a bal vállát.
- Nem lesz ez már egy kicsit sok? – kérdeztem
miközben a valamin fennhangon nevető Charisma felé biccentettem.
- Szerintem fenomenális. Most kezdtem el
megkedvelni. – Kuncogott az alkoholtól bűzös barátnőm.
- Jó csak miután te lelépsz, nekem kell vigyáznom
rá – fortyogtam.
- Lazulj már egy kicsit. Egyszer
megpróbálhatnád élvezni az életet. – Kacsintott rám majd hatalmasat kortyolt az
italából.
- Legyen igazad – jegyeztem meg egykedvűen
majd én is a számba döntöttem a poharam tartalmát. A kesernyés, foszforeszkáló
ital íze azonnal szétáradt és megbénította az ízlelőbimbóimat.
Összerázkódtam,
az undor minden egyes mimikája kivetült az arcomra.
Charis
végigtántorgott a büféasztalok széles sorai között majd megragadta a kezemet és
erősen megrántotta.
- Há-hánynom ke..kell! – Ráncigálta a jobb
karomat.
Kitágult
pupillákkal vetettem egy kétségbeesett pillantást Sierrára, aki egy közönyös
mozdulattal megrántotta a vállát és tovább beszélgetett egy számomra idegen
lánnyal.
Ránéztem
egyre jobban sápadó barátnőmre, majd szorosan megragadtam a derekát és
elindultam vele a mosdó felé, át az örvénylő tömegen.
Charisma
furán vonaglott össze-vissza a karjaim között, azért imádkoztam, hogy a mosdóig
bírja ki és ne úgy kelljen végigráncigálnom a tömegen, hogy egy színes
hányáscsíkot húz maga után.
A
mosdó előtt társalgó emberek látva, hogy mindkét kezem foglalt, kitárták nekem
az ajtót és megtartották, amíg bebicegtem Charissel.
- Nem bír-bírom tovább! – nyöszörgött, majd
ezzel a lendülettel egyenesen a mosdókagyló felé vette az irányt.
- Charisma ne… – Azonban a mondatomat már nem
sikerült befejeznem és vörös hajú barátnőm belehányt a mosdóba.
Összerázkódtam,
elkapott az émelygés. Felsóhajtottam, midőn már úgy sem tudtam mást tenni és
odasétáltam a mosdókagylót bőszen ölelő barátnőmhöz.
- Ugye tudod, hogy nagyon… nagyon-nagyon
szeretlek? – nyekergett Charis, miközben ügyetlenül törölgette az arcán
gyöngyöződő verejtéket.
- Hozok neked valamit, amivel megtörölheted az
arcod.
Sietve
kutattam át a WC fülkéket, hátha találok valahol papírt, de körutamat
sikertelenül zártam.
- Szerintem a világ… jobb hely lenne, ha nem
lennének terro-terroristák – dadogta fura, vékony hangon majd hisztérikus
nevetésben tört ki.
Vetettem
rá egy kurta pillantást, elég nehezen bírtam ki röhögés nélkül.
Charis
sápadtan csúszott le a földre és folyamatosan az izzadt arcát törölgette.
- Kimegyek a bálterembe a táskámért. El ne
mozdulj!
Charis
egyetértően ingatta a fejét majd huncut mosollyal az arcán elterült a földön.
Félve
hagytam egyedül könnyelmű barátnőmet, de nem akartam, hogy Charisma a saját
hányásában fetrengjen. Terveim szerint Sierrával könnyen haza tudtuk volna
juttatni, így amint kiléptem a mosdóból tekintettemmel azonnal Sierrát kezdtem
kutatni. A bokám kellemetlenül imbolygott a magas sarkúban, lábfejem szörnyen
égett, valószínűleg a cipő feldörzsölte. Minden lépés bizonytalan és fájdalmas
volt.
Amint
kiértem a folyosóról a bálterembe, a fullasztó tömeg a színpad előtt
tornyosult. Szerencsére, egy banda pont akkor kezdte meg a koncertezést, ezért
nem kellett átverekednem magam az embereken. Elindultam a büféasztalok felé,
ahol a lányokkal ültünk, reménykedve, hogy Sierra még ott csacsog valahol.
A
táskám pontosan ott volt, ahol hagytam. Leakasztottam a szék háttámlájáról majd
jó mélyen beletúrtam. Kivadásztam belőle néhány darab zsebkendőt, majd a
figyelmemet újra Sierra keresésére irányítottam.
Végigpásztázta
a tekintetem az asztalokat és a pultokat, viszont nem akadtam barátnőm nyomára.
Nyugtalanul
túrtam ki a táskámból a telefonomat majd tárcsázni kezdtem. Csak reménykedni
tudtam, hogy felveszi.
Kicsengett.
Csengett és csak csengett, válasz nélkül.
Majdnem
leraktam a telefont, amikor halk recsegést hallottam.
-
Jé, Abe, mi a helyzet? – szólt bele
Sierra.
- Hol a fenében vagy? Charisma teljesen
kidőlt… – Folytattam volna még a reklamációmat, de félbeszakított.
- Nyugi
már! Itt vagyok a csarnok előtt, de nem sokáig. – Hallottam a háttérben,
hogy nem csak velem beszélget. Valaki folyamatosan beszélt hozzá.
Azonnal
lecsaptam a telefont és miután a vállamra kaptam a táskámat menten elindultam a
kijárat felé. Gyors és nagy léptekkel haladtam kifelé, néha még a bokám is
megbicsaklott.
A
csarnok elé érve észrevettem Sierrát a parkolóban.
Megelégelve
a folyamatos imbolygást, lekaptam a magas sarkú cipőt a lábaimról, majd
átiparkodtam az utca másik felén lévő parkolóba.
Ő
is ott volt.
Amióta
először megláttam Őt pár hete a
kávézóban, attól fogva csak azon járt az eszem, miért pont róla álmodtam.
Persze az is lehetett, hogy az agyam egyszerűen csak társítani akart valakit az
álmaimhoz, és amikor Dareck szembe került velem, az elmém megfelelőnek találta
erre a célra. Ez egy elég racionális és földhöz ragadt magyarázat volt
mindenre, ami velem történt, de a valóság az, hogy egyre kevésbé hittem már a
saját indokaimnak se.
Lépteim
lassabbá és megfontoltabbá váltak, ahogy közeledtem feléjük. Hirtelen abba hagyták
a beszélgetést, amikor hallótávolságon belül értem.
- De jó hogy megjöttél. Most terveztünk
lelépni az after partyra. Velünk kell jönnöd – mondta széles mosollyal az arcán
Sierra.
- Charis a saját hányásában fetreng a
mosdóban. Nincs túl jó bőrben.
- Így járt. Minek ivott, ha nem bírja az
alkoholt? – Hangja cinikusan csengett.
- Nem hagyhatom ott.
- Mi már így is késésben vagyunk. Hívd fel a
szüleit – lökte oda flegmán.
Vetettem
egy sebes pillantást a mellette ácsorgó Dareckre. Le se vette a tekintetét
barátnőjéről.
- Legalább ide segítsetek kihozni. Aztán fogok
egy taxit, vagy mit tudom én – pufogtam.
- Majd én segítek – szólt kimérten Dareck. Ez
volt az első alkalom, amikor a való életben is hallhattam őt. A hideg is
kirázott, ahogy felismertem a zord, mély csengésű hangját.
Sierra
egykedvűen felsóhajtott majd nekitámaszkodott a kocsijának. – Rendben itt
megvárlak titeket.
Furcsa
és bizarr izgalom fogott el a jelenlétében.
- Szóval Abigel, ugye? – A hangjától
borsódzott a hátamon a hideg.
- Igen. – Bólogattam bután.
Nem
nézett rám, tekintetét szorosan maga elé szegte.
- Itt balra. – Mutattam neki az irányt a mosdó
felé.
Féltem
tőle, még is meg akartam ismerni. Annyira groteszk érzések kavarogtak bennem,
teljesen megfeledkeztem a valóságos problémáról. Charismáról.
- Nem biztos, hogy neked is be kellene jönnöd
a mosdóba. Majd én kihozom ide. – azonban mire a mondat végére értem Dareck már
be is rongyolt. Néhány másodpercig zavartan néztem utána, majd serény léptekkel
követtem.
Charis a földön ücsörgött és a kukába lógatta
a fejét. Kínosan éreztem magam helyette is.
- Charisma! – Letérdeltem mellé és óvatosan
meglökdöstem.
Charis
kiemelte a fejét a kukából és körbenézett. – Nohát, Abe téged mindig milyen jó
pasik vesznek körül. Úgy irigyellek! – Bazsalygott széles vigyorral Dareckre.
Az
álmaimat kísértő alak könnyed mozdulattal megragadta barátnőm karját és
felrántotta a földről. Charis ügyetlenül próbálta megtartani az egyensúlyát, de
kénytelen volt teljes mértékben Dareck stabil karjaira támaszkodni.
- Hogy tudnék segíteni? – kérdeztem
bizonytalanul.
- Csak nyisd ki előttünk az ajtót.
Az
utasításnak megfelelően előresiettem és nekifeszültem az ajtónak. Dareck a
másik karját átfonta Charisma csípője körül, majd egy kicsit még meg is emelte
miközben elindult vele az ajtó felé.
- Ejnye, rossz fiú! Hol nyúlkálsz? – Vihogott
butácska hangon Dareck képébe.
A
talpig feketébe öltözött férfi – mert látszólag
már biztos elmúlt 25 éves –, határozott léptekkel haladt a bálterem felé,
ügyelve arra, hogy Charismat a lehető legbiztonságosabban tartsa a karjai
között.
Amíg
a barátnőmre koncentrált igyekeztem a lehető legjobban szemügyre venni minden
apró mimikáját. Egyre több apróságot sikerült észrevennem rajta, mint például a
fültágítóját, vagy azt a fekete motívumot, ami a nyakánál is kikandikált és
erősen hasonlított arra, ami a kézfejénél kilógott a kabátja alól. Ebből arra
következtettem, hogy valószínűleg az egész bal karja végig lehetett tetoválva. Acélszürke
szemei az ezüstös fényben úgy csillogott, mint az Esthajnal az éjsötét
égbolton. Nem tűnt annyira félelmetesnek, mint ahogy én emlékeztem rá.
Mihelyt
a kijárathoz értünk kitártam a hatalmas, két szárnyas ajtót és addig
megtartottam, amíg Dareck kisétált rajta Charissel az oldalán.
- Merre tovább?
- Itt átveszem! – Vágtam rá habozás nélkül.
- Kétlem, hogy bírnád egyedül.
- Hívok taxit – szóltam fesztelen hangon.
- Szívesen elkísérlek hazáig.
- Nem, nincs rá szükség! – Hátráltam ki
kétségbeesetten a témából. Megrettentett a gondolat, hogy azzal a fura fickóval
másszak el hazáig és még be is engedjem a házba.
Észrevehette
rajtam a feszültséget, hiszen egy közönyös tekintet kíséretében leakasztotta
magáról a rajta csimpaszkodó Charist, és neki döntötte a falnak.
- Akkor további kellemes estét a hölgyeknek.
- Köszönöm a segítséget – szóltam utána.
Vegyes
érzések keringtek bennem miközben bámultam, ahogy visszamegy Sierrához és mind
a ketten eltűnnek a kanyargós sötét utcák között. Úgy éreztem, túlreagáltam a
helyzetet. Mi van ha Darecknek semmi köze sem volt az én elmezavaraimhoz és csak
szimplán bunkón viselkedtem vele?
Mindenesetre
nem összpontosíthattam tovább a saját gondolataimra mivel Charisma ismét a
földön heverészett és félig éber, félig alvó állapotban hablatyolt valamit
nekem.
Sebtében
túrtam bele a táskámban és kipecáztam a telefonomat. Mintha az istenek is
ellenem lettek volna azon az estén, ugyanis a mobilom három halk pittyegés után
lemerült. Zsörtölődően nyomkodtam a gombokat, hátha egy kis életjelet
kicsikarhatok belőle, azonban teljesen használhatatlan volt. Vettem egy mély
levegőt, amivel sikeresen megnyugtattam a szapora szívritmusomat majd
körbetekintettem a kihalt utcában.
Hirtelen
ötlettől vezérelve úgy döntöttem, kicincálom Charismát valahogy a főútig, ahol
már könnyedén foghatok magunknak egy taxit.
Miután
sikeresen elértem, hogy Charis megálljon a talpán, megfontolt és lassú
léptekkel haladtunk egyenesen a főút irányába, ami nagyjából tíz perc sétára
volt a tornacsarnoktól. Elindulásunk után nem sokkal tudatosult bennem, hogy
fogalmam sem volt arról Charisma hol lakott, ezért úgy döntöttem hozzánk viszem
fel és majd reggel hazamegy.
A
kietlen utcán kiszolgáltatott helyzetben éreztem magamat. A paranoia lassan
kezdett előbújni az agyam elszigetelt részeiről és apránként újra előtérbe
helyezte magát. Egyre sűrűbben tekintgettem magunk mögé illetve serényen
szemmel tartottam a velünk párhuzamosan húzódó sikátorokat is.
Charis
öntudatán kívüli állapotban tette az egyik lábát a másik után, közben nagyokat
nyelt vagy éppen sóhajtozott. Amikor végre sikerült a túlburjánzó fantáziámat
lecsillapítanom észrevettem milyen közel is vagyunk már a végcélunkhoz. A főútról
aranysárgás fény és halk robaj szűrődött be abba a kis utcába ahol jártunk.
A
karjaim kezdtek egyre jobban elfáradni és a talpaim is sajogtak hiába
szabadultam meg a magas sarkú cipőktől. Szerettem volna már leülni és
pihentetni valahol a lábaimat ezért gyorsítottam a tempónkon habár ezt Charis
elég nehezen tudta követni.
Megkönnyebbülten
sóhajtottam fel, amikor az aranyszínű, ragyogó lámpafény rávilágított az
arcomra.
- Charisma! – Lökdöstem oldalba.
Semmi
érthető választ sem kaptam, pusztán valami halk morgást fröcsögő nyállal.
Szorosabbra
fogtam Charis derekát majd elindultunk egy buszmegálló felé. Úgy terveztem ott
leteszem, amíg sikerül egy taxit fognom.
A
tempómon lassítva szép komótosan haladtunk a buszmegálló felé, amikor ismerős
arcot szúrtam ki az egyik kocsma előtt. A fényárban úszó teraszon ücsörgött
néhány idegen és pár korsó sör társaságában. Széles mosollyal az arcán
beszélgetett a vele szemben ülő lánnyal. A lánynak aszimmetrikusra nyírt
bronzbarna haja volt, ami elől sokkal hosszabbnak tűnt, mint hátul. Néhányszor
hangosan elnevette magát, miközben szinte másodpercenként a hajába fúrta az
ujjait. A tőlem legtávolabb eső széken egy fiú ült, láthatólag nagyon bele volt
merülve a saját gondolataiba. Égnek emelt tekintettel bámult felfelé, miközben
tar kopasz fejbőrén megcsillant a kirakat üvegén keresztül kiáradó fény.
Néhány
lépés után azonnal befékeztem.
Az
agyam hátraarcot parancsolt, ahogy meglátta Xaviert.
Valahogy
elkezdett foglalkoztatni mit is gondolhatott rólam és határozottan el akartam
kerülni a kínos találkozást, főleg ilyen állapotban. Nem biztos, hogy a
savanyú, hányásszagú hajamat és a koszos mezítlábas viseletemet csábítónak
találta volna.
- Charis, azt hiszem, másik irányba kell
mennünk – löktem oldalba épp ébredező barátnőmet.
- Nem fogom kibírni!
- Mit nem fogsz kibírni?
Azonban
már választ nem kaptam. Charisma hirtelen ellökött magától és az egyik konténer
felé rohant. Másodpercekkel később öklendezést és erős hörgést hallottam.
Utána
robogtam egyenesen a konténerek mögé.
- Charis merre…
Ámde,
a kérdésemet félbeszakította egy kellemetlen, nedves és csúszós érzés a talpam
alatt.
Undorral
teli tekintettel húztam végig az ujjaimat a talpamon és sikerült meggyőződnöm a
felől, hogy Charisma gusztustalan hányásába sikerült belerongyolnom.
Fájdalmasan
felnyögtem és miután sikerült erőt vennem a hányingerem felett, odalépdeltem a
földön térdelő barátnőmhöz.
- Mégis mit kezdjek veled? – nyöszörögtem.
- Ne szólj anyá… anyáéknak. – Nézett rám
hatalmas, az erőlködéstől kivörösödött szemeivel.
- Szólj, ha befejezted!
- Vizet! Kérek… szépen vi-vizet! – rekedt
hangon kérlelt.
Egy
zsebkendő segítségével elkezdtem letörölgetni a talpamat, miközben másik
kezemmel az egyik épület falát támasztottam. Kétségbeesetten tekintettem körbe
az utcában, majd csalódottan konstatáltam, hogy kénytelen leszek Xavier előtt
beszambázni a kocsmába egy pohár vízért.
Vettem
egy mély levegőt, majd visszacsúsztattam ragacsos talpaimat a magas sarkúimba.
Elővettem
az utolsó néhány darab zsebkendőt a táskámból és Charis kezébe nyomtam őket.
- Törölgesd meg kicsit az arcodat –
szólítottam fel. Charis egyetértően bólogatott és szégyenteljes, zavart
mosollyal az arcán kezdte el letörölgetni magát.
Együtt
érzően megsimogattam a verejtékezéstől tapadós vállát, majd átkarolva a derekát
óvatosan leültettem őt a földre.
- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak –
nyekergett.
Halovány
mosoly húzódott a számra, nem tudtam haragudni rá.
- Elnézve. – Kacsintottam rá.
Az
arca derűsebbé vált, ideges és zavart mosolyát is eltűntette. Egy
megkönnyebbült levegővétel után elindultam a kocsma felé. Mielőtt kiértem a
járdára, furcsa, megmagyarázhatatlan érzés borzongatta végig a hátamat.
Megtorpantam.
Éreztem, ahogy az adrenalin minden egyes porcikámon végigszáguld majd a heves
izgalom és a fenyegetettség átvette a testem felett az uralmat.
Ökölbe
szorított kezekkel és maroknyira szűkült gyomorral fordultam vissza. Tekintetem
a kis zsákutca kivilágítatlan, szemetes és romos részére koncentrált.
A
levegőt visszafojtva kerestem a sötétségben azt, ami ennyire frusztráló
érzéseket váltott ki belőlem. Az elmém a lehetőségeket pörgette magában.
Nincs ott semmi.
Menekülj!
Bolond vagy.
El fog kapni!
Ki fog elkapni?
Ő!
Megmozdult.
Halvány
és vékony nyalábokban csúszott végig a zsákutca falain. Elsőnek csak
gomolygott, a tőlünk lehető legtávolabbra eső sarokban majd fenyegetően
közeledett felénk. Percekig tartott mire realizáltam a tényt, hogy az árnyék
életre kelt a saját szemem láttára.
Az
árny alaktalanul örvénylett néha el-eltűnt a sarok sötétségében majd újra és
újra megmozdult.
A
pillantásomat Charisre szegeztem, aki háttal ült a mögötte zajló eseményeknek
és a fáradtságtól remegő kezeivel gyűrögette a papír zsebkendőt.
Távolságtartóan
tettem hátra pár bizonytalan lépést, közben a figyelmemet a sötét árnyra
fordítottam. A folyamatos alakváltások lassan kezdtek alábbhagyni és egyre
tisztábban kivehető volt egy forma.
Egy
forma, ami túlságosan is valóságos volt.
Azonban
az a falon kirajzolódott rémkép közel sem volt emberi. Nem egy földi ember
árnyékát tükrözte nekünk vissza az éjszaka sötétje.
Valami,
ami idegen és torz. Hozzánk képest jóval magasabb volt, legalább két méter.
Szélességét egy profi testépítő is megirigyelhette volna. Ámde volt valami a
körvonalaiban, valami igazán állatias. Hosszúkás állcsontja volt és az átlagnál
oválisabb fejformája. Sokkal inkább hasonlított egy földönkívülire.
A
percek komótosan vánszorogtak az idő alatt, amíg a látogatónkat bámultam.
Talán csak a túlburjánzó fantáziám
játszik velem – nyugtáztam magamban.
Még
sem tudtam meggyőzni magamat az igazamról. Az izgalomtól kiszáradt torkomat
enyhén megköszörültem, majd halkan suttogtam Charisma felé.
- Charis! – szólítgattam.
A
sötétben is kiemelkedően ragyogó türkiz szemeivel bambán bámult rám.
- Miért suttogsz? – kérdezte értetlenkedve.
A
fejemet a sarok felé biccengetve próbáltam jelezni neki, hogy mire is kellene
figyelnie.
- Csak nézz oda – suttogtam a lehető
legfojtottabb hangon.
- Hova?
- Oda! – Biccentettem újra a fejemmel.
Charisma
hátrafordult és szemeit összehunyorítva, zavarodottan bámult a sötétségbe.
- Te nem látod? – Közelebb léptem barátnőmhöz,
közben le se vettem a tekintetemet a mozdulatlan árnyról.
- Micsodát?
- A sarokban. – A torkom kiszáradt, teljesen
berekedtem.
Charis
a kezei segítségével lendületet vett, majd imbolygó lábaival tett néhány lépést
a sarok felé. Kitágult pupillákkal kaptam a keze után, azonban nem értem el.
Csípőre
tett kezekkel megállt az egyik fémkuka mellett és hitetlenkedve bámult maga
elé.
- Kedves Abe, nem tudom mit ittál, de adj
nekem is belőle – kuncogott.
- Gyere onnan! – Legszívesebben ordítottam
volna.
- Nincs itt semmi. Csak néhány büdös kuka.
Nagyon durva lehetett a cucc, ha már hallucinálsz is – mondta, majd széles
vigyorral az arcán hátrafordult.
A
szívverésem pillanatokra megállt. Nem mozdult. Úgy éreztem, mintha jeges víz
keringene az ereimben, amikor megláttam, hogy a sötét árnyék lekúszott a
falról.
Amit
eddig a képzeletem szüleményének hittem, az most valóságosan, élethű nagyságban
ott állt a szemeim előtt. Fenyegetően közel a barátnőmhöz.
A
fejemben vágtáztak a gondolatok.
Mit tegyek? Mit ne tegyek? Ki ő? Mit
akar? Amíg bőszen a saját gondolataim
viharába temettem minden figyelmemet, Charisma arcmimikái pillanatok alatt
megváltoztak. Az eddig széles vigyorra húzódó, pirospozsgás arca lehervadt, szemei
kikerekedtek. Levegőt visszafojtva, mozdulatlanul álltunk egymással szemben.
- Itt áll mögöttem… igaz? – suttogta.
Kimérten
bólintottam, szinte meg se mozdítottam a fejemet.
- Olyan… hideg. Érzem, ahogy hozzámér. Ahogy...
átlát rajtam. – Hangja halk volt és félelemmel teli.
- Gyere ide! – Kinyújtottam felé a kezemet,
azonban a lábaim belegyökereztek a földbe. Nem tudtam erőt sarkallni beléjük.
- Nem tudok! – Testtartása egyre feszültebbé
és merevebbé vált.
Vettem
egy mély levegőt és összeszedtem minden megmaradt mentális bátorságomat.
Sikeresen tettem Charis felé néhány bátortalan lépést, eközben a tekintetemet
végig a háta mögött magasodó sötét lidércen tartottam.
- Van egy üzenete a számodra. Át kell adnom…
át kell adnom – habogott.
- Charisma.. – A hangom elcsuklott. Ökölbe
szorított kezekkel, lángoló arccal álltam tétlenül.
- Kerüld… el őket… az űz.. – Charis arca
zavarodott és kétségekkel teli volt. Látszott, ő maga sem tudta miről beszélt.
- Kiket? Micsoda?
- Az űzőket. – Minden egyes betűt
hangsúlyozottan és érthetően ejtett ki.
Hirtelen
ötlettől vezérelve gyors és nagy léptekkel odatrappoltam Charishez és
megragadtam a karját. – Elmegyünk!
- Azt akarja… kerüld el őket. Azt akarja… hogy
menj haza. Haza. Nem tartozol hozzájuk – dadogta.
- Hazamegyünk. Most! – Megrántottam Charis
kezét.
Ekkor,
mint egy száguldó tehervonat, átsuhant rajtam egy éles, kínzó fájdalom. Nem
volt ideje az elmémnek felfogni, melyik testrészemből is áradt. Összerándult az
arcom, begörcsölt a gyomrom. Remegő lábaimmal tettem hátra néhány ingatag
lépést. Érzékeim kezdtek kiélesedni, amit a fájdalom pillanatokra lebénított és
így sikerült realizálnom a gyötrelem központját.
Letekintettem
a jobb karomra, amin egy hólyagos, égett felületet találtam, közvetlenül a
csuklóm környékén. Az eleven, skarlátvörös hús, spriccelve pumpálta ki magából
a véremet. Egyenesen lecsorgott a kézfejemre majd az ujjaim között le a földre.
Egy kézlenyomatot véltem felfedezni az égett terület formájában. Hatalmas
kezet, aminek vastag, markáns ujjai körülölelték az egész csuklómat és
felperzselte a bőrömet egészen a húsomig.
- Csak a halál válhatja meg azt, akit
porhüvelyébe zártak – dadogta Charis egyre jobban elvékonyodó hangon.
- Miről beszélsz? Ki vagy te? – vágtam a
kérdéseket a barátnőmhöz, dühtől és fájdalomtól lángoló arccal.
- Keresni fognak. Apa hazavár! – suttogta.
- Apa? Mi van apával? – A legrosszabb
elméletek támadták meg a gondolataimat, miszerint édesapa lesz az új
célpontjuk. Elöntött a rettegés és a félelem.
A
Charis körül gomolygó sötétség – mint ahogy a Nap felszárítja a ködöt –,
egyszerűen feloszlott. Charis arca pillanatok alatt újra emberi fényben
ragyogott, orcácskái ismét megteltek színnel.
Néma
csönd honolt a kis zsákutcában. A város nyüzsgő, hangos zaja eltörpült a súlyos
és fagyos csend súlya alatt. Mindketten a másikra vártunk. Vártuk a
magyarázatot, természetesen egymástól.
A
bal tenyeremet a jobb csuklóm köré tapasztottam. A hideg éjszaka által lehűtött
kezem érintése, nyugtatóan hatott a lángoló sebhelyre.
- Nem tudom… mi volt ez én..én nem akartalak
bántani – mentegetőzött Charisma, vöröslő vérágas szemeivel a karomat bámulta.
- Nem te tetted. – Próbáltam megnyugtatni.
- Haza akarok menni – szipogott.
Egy
éles és hangos puffanással a mögöttünk ácsorgó kuka elvágódott. Charis
kikészült idegei nem tudták korlátozni a cselekedeteit, így torkaszakadtából
elsikoltotta magát. Félelemtől reszketve rohant ki az utcára.
- Charis! – kiáltottam utána, de ez nem
fékezte meg őt.
A
sötét sarok felé pillantottam, ahol egy hatalmas, hófehér kóbormacska a
kiborult szemét között turkált és lakmározott. Megkönnyebbülten sóhajtottam
fel, amikor megbizonyosodtam arról, hogy valami teljesen földi élőlény
bóklászott körülöttem.
Azonnal
a barátnőm után futottam, aki már eltűnt a szemem elől. Botladozóan tettem meg
azt a néhány métert, amíg kiértem az első lámpa alá.
Aggódó
tekintetemmel a tömeget pásztáztam, hátha kiszúrom közöttük Charist.
Miután
úgy döntöttem balra indulok el, egy hideg kéz érintését éreztem a vállamon.
Összerázkódtam, majd hatalmas lendülettel fordultam meg. Egyenesen egy mögöttem
álló idegen mellkasába ütköztem.
- Abigel… - hitetlenkedett a fiú.
- Xav… te itt? – hárítottam.
- Sikoltást hallottunk – biccentett a háta
mögött ácsorgó fiúra.
- A barátnőmet keresem. Részeg és megrémült,
amikor egy kuka felborult. – Hidegfejjel és megfontoltam hazudtam.
- Hát, mi láttunk egy lányt, aki sírva
száguldott be a WC-be. Egy barátunk már utána ment.
- Az ő lesz – húztam kamuvigyort az arcomra –,
kicsit túlságosan is felöntött a garatra. Hánynia kellett így kénytelenek
voltunk megállni.
- Isaac kocsival jött. Szívesen hazavihet
titeket, ha szeretnéd. – Mosolygott rám.
A
mögötte álló kopasz – épp a cigijét gyújtogató –, srác a kezével intett nekem.
- Ha nem lenne túl nagy teher – hálálkodtam.
A
bronzbarna hajú lány és Charis sétáltak ki a kocsmából. Charis kezében egy
marék zsebkendő volt, amivel könnyes szemeit törölgette. Az elegáns fekete
ruhát viselő lány, a karjánál fogva tartotta a remegő lábakon álló barátnőmet.
- Adelaide – intett felé Xavier –, ide
gyertek!
Charis
arca megkönnyebbült, amikor meglátott. Én viszont egyre nehezebben tudtam a
sajgó kezemet a táskám mögött eldugni.
- Akkor kövessétek Isaacet. Az utca túloldalán
parkol. – Mosolygott rám Xavier.
- Te itt maradsz? – bukott ki a számon.
- Hát, igazából nekem lenne még egy kis
dolgom. – Tekintetét a bronzbarna hajú Adelaidere szegezte.
Iszonyatosan
kellemetlenül és kényelmetlenül kezdtem érezni magamat. Talán épp egy randit
szakítottunk félbe? Vagy valami fontos beszélgetést? Mindenesetre a lány azonnal
belepirult Xavier derűs pillantásába.
- Köszönjük a segítséget és további szép estét
– hadartam.
- Vigyázzatok magatokra! – Köszönt el tőlünk
Xavier.
Isaac
az egyik villanyoszlopon elnyomta a cigi csikket, majd elővadászta a
slusszkulcsot a nadrágzsebéből.
Miután
Charist karon ragadva megtettük az utca másik oldalára az utat, behuppantunk
Isaac sötétkék autójába.
A
fiú gyújtást adott, majd a kocsi motorja felharsant. Néhány perc alatt
sikeresen elmagyaráztam neki, hol is lakom, majd útnak is indultunk.
Charis
azonnal elaludt a kényelmes és meleg kocsiban. Néha hátralestem és ellenőriztem
az állapotát, nem akartam, hogy telehányja egy idegen autóját.
- Mi történt a kezeddel? – kérdezte a rekedt
és mély hangú fiú.
- A kezemmel? Semmi.
- Láttam, hogy takargatod. Nem kellene
korházba mennünk?
- Dehogyis – hárítottam –, csak elvágtam. Majd
otthon lefertőtlenítem.
- Az ilyen sérülések könnyen elfertőződnek. –
Lejjebb tekerte a klímát.
- Ha nem javul a helyzet, ígérem, kórházba
megyek vele! – rámosolyogtam.
Az
út hátra lévő részében a rádió halk duruzsolását hallgattuk, amitől én is
egészen elálmosodtam.
Egyedül
a motor leállítása rázott fel a félálomból.
- Ez lesz az ugye?
- Igen ez a mi házunk! – Kikapcsoltam a
biztonsági övet.
- Segítsek felvinni? – Hátrapillantott az épp
ébredező barátnőmre.
- Megoldom! Köszönök mindent, kedves volt
tőled. – Hálásan mosolyogtam rá.
- Jó éjt lányok. – Megköszörülte a torkát.
- Neked is!
Charis
szerencsére kellően kijózanodott ahhoz, hogy hangtalanul bejussunk a házba és
felosonjunk az emeletre. Amíg a fürdőben próbálta magáról a ruhákat
leráncigálni, vetettem egy lopott pillantást a szüleim szobájába. Édesapám és
Vivienne békésen aludtak, miközben a TV fénye még bevilágította a szobát.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy senkinek nem esett bántódása.
Sajnos
Charist nem tudtam rávenni a fürdésre, de annyit sikerült elérnem, hogy az
arcát törölje meg és bújjon bele az egyik pólómba.
Amíg
tollászkodott, kiszedtem az ágyneműtartómból még egy párnát és takarót, majd
elhelyeztem az ágyamon. Mivel a vendégszoba jelenleg tárolóként szolgált máshol
nem tudtam megágyazni neki, csak az én szobámban.
Miután
sikeresen ágyba dugtam barátnőmet, végre foglalkozhattam kicsit magammal is. Azonnal
leküldtem két fájdalomcsillapítót egy pohár vízzel, majd egy hideg vízbe
áztatott fáslit tekertem körbe a kezemen. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy
előkotorjam az elsősegélydobozt. Gondoltam majd reggel elintézem, addig a fásli
is jó.
A
gyors forró fürdő ellazította a megfeszült és görcsös izmaimat, újra éreztem
végre: élek.
Vérhólyagos
talpaimat vastag pamut zokniba bújtattam, majd én is bemásztam Charis mellé az
ágyba. Hangos, érthetetlen hortyogása mellett is hamar elálmosodtam. Orrig
húztam a takarómat és lehunytam az egyre jobban elnehezedő szemhéjaimat. Habár
a fáradtság teljesen úrrá lett a testem felett, még sem tudtam egykönnyen
elaludni.
Az
este eseményei oda és vissza lejátszódtak a fejemben. Megválaszolatlan kérdések
pörögtek lelki szemeim előtt. Valami megszállta Charismát. Ebben teljesen
biztos voltam. Abban is, hogy ez a valami engem akart. Lehetséges, hogy aki
átvette Charis teste felett az uralmat, ugyanaz, aki a házban ólálkodott. Talán
erről az átokról beszélt a jósnő? Mit akarhat az apámtól?
Mindenesetre
reménykedtem, különösen bíztam abban, hogy ismét találkozhatok Dareckkel az
álmaimban. Kezdtem úgy érezni, hogy a valóság és az éjszakai fikcióim nem álltak túl távol
egymástól. Dareck lehetett a kulcsfigura, akitől talán megtudhatom mi történt
velem. Még akkor is, ha ez csak képzeletbeli síkon fog megtörténni, az álmaimban.
Szóóóóóóóóóóóóóóóval, monami csirkeláb.
VálaszTörlésElőször is, megdicsérném a remek dizájnváltást. :P Passzol a történet fonalához.
Másodszorra, remekül dolgozott a béta! :DDD
Harmadszorra pedig, a fejezet - mint mindig - most is kiváló lett. Olyan vicces, hogy a többiek mit sem sejtve állnak egy bizonyos karakterhez, én pedig csak ülök a babérjaimon és kacagok, mert MUHAHAHHAHAHHA én mindent tudok.
Imádlak. Tisztellek. Szeretlek. :P
Kedves Soror(inkább krokodil!)
VálaszTörlésIgen, a béta meglehetősen jó munkát végzett, majd neked is bemutatom hátha ismered :P (bár kicsit idegesítő a csaj!)
Örülök, hogy tetszett de azért ne bízd el magad annyira! Még neked is okozhatok meglepetéseket! Tudhatnád jól, hogy az én furcsa elmém nem éppen egy nyitott könyv :D.
Pusszantalak! <3
Drága Abbey!
VálaszTörlésBocsi, hogy csak most írok, de eddig nem volt időm olvasni. Most viszont itt vagyok és jöttem is kommentelni. :) Nagyon tetszett ez a fejezet is. Én valamiért Xaviert bírom a legjobban, fogalmam sincs miért, de ez van. :) Egyre érdekesebb lesz a történet. A sötét gomolygó füst felkeltette az érdeklődésemet és az üzenet is, amit az "idegen" küldött Abigelnek. Már várom, hogy fény derüljön néhány dologra. Türelmetlenül várom a folytatást! (Egyébként nálam is fent van az új fejezet, ha érdekel.)
Puszi, Arika
Kedves Arika!
TörlésMindig széles mosollyal az arcomon olvasom a kommentedet, nagyon jól esik, hogy mindig írsz! :)
Örülök, hogy tetszett a fejezet, talán azért kedveled Xaviert, mert a legtöbb karakter még nem csatlakozott be a sztoriba, vagy még nem volt elég idő megismerni őket.( na meg persze, Xavier roppant kis cuki srác:D) Ezen azért majd igyekszem változtatni és megadni a lehetőséget a karaktereknek, hogy teljesen kibontakozhassanak!
Puszi : Abbey~
Drága Abbey!
TörlésA válaszodra reagálva: Ez csak természetes, hogy itt vagyok, hiszen 1. nagyon megszerettem a történeted és 2. te is nyomon követed a Jeges Érintést, aminek nagyon örülök. :) Mindenképpen számíthatsz a jelenlétemre, már nagyon várom a folytatást. Igen, Xavier szerintem is cuki. :) (Nézz be hozzám, új rész van - ezer év után).
Puszi, Arika
Szia
VálaszTörlésMa olvastam el mind az 5 részt és a véleményemet egy szóval lehetne fogalmazni: TÖKÉLETES :D
Nagyon várom már a folytatást :D Csak így tovább, remélem hamar hozod a következőt :D
Kedves Eliza!
TörlésNagyon szépen köszönöm, hogy írtál, sokat jelent ez nekem :) Köszönöm szépen a kedves szavakat is, igyekszem minél hamarabb felpakolni a folytatást, de sajnos nem tudok ígérni időpontot :/. Dee tényleg csipkedem kicsit magam! :D
További szép napot!