2015. március 6., péntek

5. Fejezet - Árnyék a falon

Sziasztok. Húh, hát igen. Elég rég óta nem jártam erre felé, röstellem is a dolgot nagyon! Sokáig sorolhatnám, miért nem volt időm írni, a legfőbb ok az, hogy nyelvvizsgára készülök, ami a maradék időmet is lefoglalja. Na, szerencsére azért csak összehoztam a fejezetet :). Nagyjából 16 oldalra sikerült, szóval nem túl hosszú. Ebben a fejezetben újabb karaktereket ismerhettek meg, ezen kívül pedig a régebbi karakterek is elkezdtek kibontakozni (és persze a cselekmény is muhaha!). Szóval érdemes lesz elolvasni :D! Remélem mindenkinek tetszeni fog! Amint láthatjátok az oldalt is átalakítottam, új designt készítettem, szerintem elég jól sikerült, a fejlécre büszke vagyok :). Nem ígérgetek, mikor hozom a következő fejezetet, igyekszem minél hamarabb! Puszi: Abbey ~

5. Árnyék a falon

Hangos, egész mellkasomat megrezegtető zene töltötte be a csarnok ezüstös fényeivel tarkított, félhomályban úszó termét.
Haloványan pislákoltak a gyertyák a fehér papírból készített lampionokban. Úgy világítottak a fejünk felett, mint apró lelkek fent a sötét horizonton, miközben színes báliruhák tömkelege örvénylett a tánctéren.

Legalább egy órája ácsorogtam már az italpult mellett, és amíg a kékeszöld, foszforeszkáló koktélomat szorongattam, teljesen belemerültem az estély hangulatába. A lehető legjobban próbáltam a gondolataim vad viharát merőben más vizekre terelni. Az aznapi események hatására kezdtem úgy érezni, hogy minden, ami eddig velem történt egy képpé kezd összeállni. Semmi sem a véletlen puszta játéka volt.

Annak köszönhetően, hogy a figyelmemet másfelé irányítottam, észre se vettem, hogy Charisma és Sierra szemtelenül nagy mennyiségű alkoholt döntöttek már magukba az este folyamán. Kettőjük között a számottevő különbség az volt, hogy amíg Sierra stabil talajon állt és meg sem látszott rajta az alkohol hatása, addig Charis bizonytalanul imbolygott jobbra-balra, mint egy újszülött, suta borjú.

Óvatos és megfontolt léptekkel siettem oda Sierrához – figyelve, nehogy rálépjek az uszályomra –, majd finoman megráztam a bal vállát.

 - Nem lesz ez már egy kicsit sok? – kérdeztem miközben a valamin fennhangon nevető Charisma felé biccentettem.

 - Szerintem fenomenális. Most kezdtem el megkedvelni. – Kuncogott az alkoholtól bűzös barátnőm.

 - Jó csak miután te lelépsz, nekem kell vigyáznom rá – fortyogtam.

 - Lazulj már egy kicsit. Egyszer megpróbálhatnád élvezni az életet. – Kacsintott rám majd hatalmasat kortyolt az italából.

 - Legyen igazad – jegyeztem meg egykedvűen majd én is a számba döntöttem a poharam tartalmát. A kesernyés, foszforeszkáló ital íze azonnal szétáradt és megbénította az ízlelőbimbóimat.
Összerázkódtam, az undor minden egyes mimikája kivetült az arcomra.

Charis végigtántorgott a büféasztalok széles sorai között majd megragadta a kezemet és erősen megrántotta.

 - Há-hánynom ke..kell! – Ráncigálta a jobb karomat.
Kitágult pupillákkal vetettem egy kétségbeesett pillantást Sierrára, aki egy közönyös mozdulattal megrántotta a vállát és tovább beszélgetett egy számomra idegen lánnyal.
Ránéztem egyre jobban sápadó barátnőmre, majd szorosan megragadtam a derekát és elindultam vele a mosdó felé, át az örvénylő tömegen.

Charisma furán vonaglott össze-vissza a karjaim között, azért imádkoztam, hogy a mosdóig bírja ki és ne úgy kelljen végigráncigálnom a tömegen, hogy egy színes hányáscsíkot húz maga után.
A mosdó előtt társalgó emberek látva, hogy mindkét kezem foglalt, kitárták nekem az ajtót és megtartották, amíg bebicegtem Charissel.

 - Nem bír-bírom tovább! – nyöszörgött, majd ezzel a lendülettel egyenesen a mosdókagyló felé vette az irányt.

 - Charisma ne… – Azonban a mondatomat már nem sikerült befejeznem és vörös hajú barátnőm belehányt a mosdóba.

Összerázkódtam, elkapott az émelygés. Felsóhajtottam, midőn már úgy sem tudtam mást tenni és odasétáltam a mosdókagylót bőszen ölelő barátnőmhöz.

 - Ugye tudod, hogy nagyon… nagyon-nagyon szeretlek? – nyekergett Charis, miközben ügyetlenül törölgette az arcán gyöngyöződő verejtéket.

 - Hozok neked valamit, amivel megtörölheted az arcod.

Sietve kutattam át a WC fülkéket, hátha találok valahol papírt, de körutamat sikertelenül zártam.

 - Szerintem a világ… jobb hely lenne, ha nem lennének terro-terroristák – dadogta fura, vékony hangon majd hisztérikus nevetésben tört ki.

Vetettem rá egy kurta pillantást, elég nehezen bírtam ki röhögés nélkül.

Charis sápadtan csúszott le a földre és folyamatosan az izzadt arcát törölgette.

 - Kimegyek a bálterembe a táskámért. El ne mozdulj!

Charis egyetértően ingatta a fejét majd huncut mosollyal az arcán elterült a földön.

Félve hagytam egyedül könnyelmű barátnőmet, de nem akartam, hogy Charisma a saját hányásában fetrengjen. Terveim szerint Sierrával könnyen haza tudtuk volna juttatni, így amint kiléptem a mosdóból tekintettemmel azonnal Sierrát kezdtem kutatni. A bokám kellemetlenül imbolygott a magas sarkúban, lábfejem szörnyen égett, valószínűleg a cipő feldörzsölte. Minden lépés bizonytalan és fájdalmas volt.

Amint kiértem a folyosóról a bálterembe, a fullasztó tömeg a színpad előtt tornyosult. Szerencsére, egy banda pont akkor kezdte meg a koncertezést, ezért nem kellett átverekednem magam az embereken. Elindultam a büféasztalok felé, ahol a lányokkal ültünk, reménykedve, hogy Sierra még ott csacsog valahol.
A táskám pontosan ott volt, ahol hagytam. Leakasztottam a szék háttámlájáról majd jó mélyen beletúrtam. Kivadásztam belőle néhány darab zsebkendőt, majd a figyelmemet újra Sierra keresésére irányítottam.

Végigpásztázta a tekintetem az asztalokat és a pultokat, viszont nem akadtam barátnőm nyomára.
Nyugtalanul túrtam ki a táskámból a telefonomat majd tárcsázni kezdtem. Csak reménykedni tudtam, hogy felveszi.

Kicsengett. Csengett és csak csengett, válasz nélkül.

Majdnem leraktam a telefont, amikor halk recsegést hallottam.

 - Jé, Abe, mi a helyzet? – szólt bele Sierra.

 - Hol a fenében vagy? Charisma teljesen kidőlt… – Folytattam volna még a reklamációmat, de félbeszakított.

 - Nyugi már! Itt vagyok a csarnok előtt, de nem sokáig. – Hallottam a háttérben, hogy nem csak velem beszélget. Valaki folyamatosan beszélt hozzá.

Azonnal lecsaptam a telefont és miután a vállamra kaptam a táskámat menten elindultam a kijárat felé. Gyors és nagy léptekkel haladtam kifelé, néha még a bokám is megbicsaklott.

A csarnok elé érve észrevettem Sierrát a parkolóban.

Megelégelve a folyamatos imbolygást, lekaptam a magas sarkú cipőt a lábaimról, majd átiparkodtam az utca másik felén lévő parkolóba.

Ő is ott volt.
Amióta először megláttam Őt pár hete a kávézóban, attól fogva csak azon járt az eszem, miért pont róla álmodtam. Persze az is lehetett, hogy az agyam egyszerűen csak társítani akart valakit az álmaimhoz, és amikor Dareck szembe került velem, az elmém megfelelőnek találta erre a célra. Ez egy elég racionális és földhöz ragadt magyarázat volt mindenre, ami velem történt, de a valóság az, hogy egyre kevésbé hittem már a saját indokaimnak se.

Lépteim lassabbá és megfontoltabbá váltak, ahogy közeledtem feléjük. Hirtelen abba hagyták a beszélgetést, amikor hallótávolságon belül értem.

 - De jó hogy megjöttél. Most terveztünk lelépni az after partyra. Velünk kell jönnöd – mondta széles mosollyal az arcán Sierra.

 - Charis a saját hányásában fetreng a mosdóban. Nincs túl jó bőrben.

 - Így járt. Minek ivott, ha nem bírja az alkoholt? – Hangja cinikusan csengett.

 - Nem hagyhatom ott.

 - Mi már így is késésben vagyunk. Hívd fel a szüleit – lökte oda flegmán.

Vetettem egy sebes pillantást a mellette ácsorgó Dareckre. Le se vette a tekintetét barátnőjéről.

 - Legalább ide segítsetek kihozni. Aztán fogok egy taxit, vagy mit tudom én – pufogtam.

 - Majd én segítek – szólt kimérten Dareck. Ez volt az első alkalom, amikor a való életben is hallhattam őt. A hideg is kirázott, ahogy felismertem a zord, mély csengésű hangját.

Sierra egykedvűen felsóhajtott majd nekitámaszkodott a kocsijának. – Rendben itt megvárlak titeket.

Furcsa és bizarr izgalom fogott el a jelenlétében.

 - Szóval Abigel, ugye? – A hangjától borsódzott a hátamon a hideg. 

 - Igen. – Bólogattam bután.

Nem nézett rám, tekintetét szorosan maga elé szegte.

 - Itt balra. – Mutattam neki az irányt a mosdó felé.

Féltem tőle, még is meg akartam ismerni. Annyira groteszk érzések kavarogtak bennem, teljesen megfeledkeztem a valóságos problémáról. Charismáról.

 - Nem biztos, hogy neked is be kellene jönnöd a mosdóba. Majd én kihozom ide. – azonban mire a mondat végére értem Dareck már be is rongyolt. Néhány másodpercig zavartan néztem utána, majd serény léptekkel követtem.

 Charis a földön ücsörgött és a kukába lógatta a fejét. Kínosan éreztem magam helyette is.

 - Charisma! – Letérdeltem mellé és óvatosan meglökdöstem.

Charis kiemelte a fejét a kukából és körbenézett. – Nohát, Abe téged mindig milyen jó pasik vesznek körül. Úgy irigyellek! – Bazsalygott széles vigyorral Dareckre.

Az álmaimat kísértő alak könnyed mozdulattal megragadta barátnőm karját és felrántotta a földről. Charis ügyetlenül próbálta megtartani az egyensúlyát, de kénytelen volt teljes mértékben Dareck stabil karjaira támaszkodni.

 - Hogy tudnék segíteni? – kérdeztem bizonytalanul.

 - Csak nyisd ki előttünk az ajtót.

Az utasításnak megfelelően előresiettem és nekifeszültem az ajtónak. Dareck a másik karját átfonta Charisma csípője körül, majd egy kicsit még meg is emelte miközben elindult vele az ajtó felé.

 - Ejnye, rossz fiú! Hol nyúlkálsz? – Vihogott butácska hangon Dareck képébe.

A talpig feketébe öltözött férfi – mert látszólag már biztos elmúlt 25 éves –, határozott léptekkel haladt a bálterem felé, ügyelve arra, hogy Charismat a lehető legbiztonságosabban tartsa a karjai között.

Amíg a barátnőmre koncentrált igyekeztem a lehető legjobban szemügyre venni minden apró mimikáját. Egyre több apróságot sikerült észrevennem rajta, mint például a fültágítóját, vagy azt a fekete motívumot, ami a nyakánál is kikandikált és erősen hasonlított arra, ami a kézfejénél kilógott a kabátja alól. Ebből arra következtettem, hogy valószínűleg az egész bal karja végig lehetett tetoválva. Acélszürke szemei az ezüstös fényben úgy csillogott, mint az Esthajnal az éjsötét égbolton. Nem tűnt annyira félelmetesnek, mint ahogy én emlékeztem rá.

Mihelyt a kijárathoz értünk kitártam a hatalmas, két szárnyas ajtót és addig megtartottam, amíg Dareck kisétált rajta Charissel az oldalán.

 - Merre tovább?

 - Itt átveszem! – Vágtam rá habozás nélkül.

 - Kétlem, hogy bírnád egyedül.

 - Hívok taxit – szóltam fesztelen hangon.

 - Szívesen elkísérlek hazáig.

 - Nem, nincs rá szükség! – Hátráltam ki kétségbeesetten a témából. Megrettentett a gondolat, hogy azzal a fura fickóval másszak el hazáig és még be is engedjem a házba.

Észrevehette rajtam a feszültséget, hiszen egy közönyös tekintet kíséretében leakasztotta magáról a rajta csimpaszkodó Charist, és neki döntötte a falnak. 

 - Akkor további kellemes estét a hölgyeknek.

 - Köszönöm a segítséget – szóltam utána.

Vegyes érzések keringtek bennem miközben bámultam, ahogy visszamegy Sierrához és mind a ketten eltűnnek a kanyargós sötét utcák között. Úgy éreztem, túlreagáltam a helyzetet. Mi van ha Darecknek semmi köze sem volt az én elmezavaraimhoz és csak szimplán bunkón viselkedtem vele?

Mindenesetre nem összpontosíthattam tovább a saját gondolataimra mivel Charisma ismét a földön heverészett és félig éber, félig alvó állapotban hablatyolt valamit nekem.

Sebtében túrtam bele a táskámban és kipecáztam a telefonomat. Mintha az istenek is ellenem lettek volna azon az estén, ugyanis a mobilom három halk pittyegés után lemerült. Zsörtölődően nyomkodtam a gombokat, hátha egy kis életjelet kicsikarhatok belőle, azonban teljesen használhatatlan volt. Vettem egy mély levegőt, amivel sikeresen megnyugtattam a szapora szívritmusomat majd körbetekintettem a kihalt utcában.
Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, kicincálom Charismát valahogy a főútig, ahol már könnyedén foghatok magunknak egy taxit.

Miután sikeresen elértem, hogy Charis megálljon a talpán, megfontolt és lassú léptekkel haladtunk egyenesen a főút irányába, ami nagyjából tíz perc sétára volt a tornacsarnoktól. Elindulásunk után nem sokkal tudatosult bennem, hogy fogalmam sem volt arról Charisma hol lakott, ezért úgy döntöttem hozzánk viszem fel és majd reggel hazamegy.

A kietlen utcán kiszolgáltatott helyzetben éreztem magamat. A paranoia lassan kezdett előbújni az agyam elszigetelt részeiről és apránként újra előtérbe helyezte magát. Egyre sűrűbben tekintgettem magunk mögé illetve serényen szemmel tartottam a velünk párhuzamosan húzódó sikátorokat is.

Charis öntudatán kívüli állapotban tette az egyik lábát a másik után, közben nagyokat nyelt vagy éppen sóhajtozott. Amikor végre sikerült a túlburjánzó fantáziámat lecsillapítanom észrevettem milyen közel is vagyunk már a végcélunkhoz. A főútról aranysárgás fény és halk robaj szűrődött be abba a kis utcába ahol jártunk.
A karjaim kezdtek egyre jobban elfáradni és a talpaim is sajogtak hiába szabadultam meg a magas sarkú cipőktől. Szerettem volna már leülni és pihentetni valahol a lábaimat ezért gyorsítottam a tempónkon habár ezt Charis elég nehezen tudta követni.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az aranyszínű, ragyogó lámpafény rávilágított az arcomra.  

 - Charisma! – Lökdöstem oldalba.

Semmi érthető választ sem kaptam, pusztán valami halk morgást fröcsögő nyállal.
Szorosabbra fogtam Charis derekát majd elindultunk egy buszmegálló felé. Úgy terveztem ott leteszem, amíg sikerül egy taxit fognom.

A tempómon lassítva szép komótosan haladtunk a buszmegálló felé, amikor ismerős arcot szúrtam ki az egyik kocsma előtt. A fényárban úszó teraszon ücsörgött néhány idegen és pár korsó sör társaságában. Széles mosollyal az arcán beszélgetett a vele szemben ülő lánnyal. A lánynak aszimmetrikusra nyírt bronzbarna haja volt, ami elől sokkal hosszabbnak tűnt, mint hátul. Néhányszor hangosan elnevette magát, miközben szinte másodpercenként a hajába fúrta az ujjait. A tőlem legtávolabb eső széken egy fiú ült, láthatólag nagyon bele volt merülve a saját gondolataiba. Égnek emelt tekintettel bámult felfelé, miközben tar kopasz fejbőrén megcsillant a kirakat üvegén keresztül kiáradó fény.  
Néhány lépés után azonnal befékeztem.

Az agyam hátraarcot parancsolt, ahogy meglátta Xaviert.

Valahogy elkezdett foglalkoztatni mit is gondolhatott rólam és határozottan el akartam kerülni a kínos találkozást, főleg ilyen állapotban. Nem biztos, hogy a savanyú, hányásszagú hajamat és a koszos mezítlábas viseletemet csábítónak találta volna.

 - Charis, azt hiszem, másik irányba kell mennünk – löktem oldalba épp ébredező barátnőmet.

 - Nem fogom kibírni!

 - Mit nem fogsz kibírni?

Azonban már választ nem kaptam. Charisma hirtelen ellökött magától és az egyik konténer felé rohant. Másodpercekkel később öklendezést és erős hörgést hallottam.
Utána robogtam egyenesen a konténerek mögé.

 - Charis merre…

Ámde, a kérdésemet félbeszakította egy kellemetlen, nedves és csúszós érzés a talpam alatt.

Undorral teli tekintettel húztam végig az ujjaimat a talpamon és sikerült meggyőződnöm a felől, hogy Charisma gusztustalan hányásába sikerült belerongyolnom.

Fájdalmasan felnyögtem és miután sikerült erőt vennem a hányingerem felett, odalépdeltem a földön térdelő barátnőmhöz.

 - Mégis mit kezdjek veled? – nyöszörögtem.

 - Ne szólj anyá… anyáéknak. – Nézett rám hatalmas, az erőlködéstől kivörösödött szemeivel.

 - Szólj, ha befejezted!

 - Vizet! Kérek… szépen vi-vizet! – rekedt hangon kérlelt.

Egy zsebkendő segítségével elkezdtem letörölgetni a talpamat, miközben másik kezemmel az egyik épület falát támasztottam. Kétségbeesetten tekintettem körbe az utcában, majd csalódottan konstatáltam, hogy kénytelen leszek Xavier előtt beszambázni a kocsmába egy pohár vízért.

Vettem egy mély levegőt, majd visszacsúsztattam ragacsos talpaimat a magas sarkúimba.
Elővettem az utolsó néhány darab zsebkendőt a táskámból és Charis kezébe nyomtam őket.

 - Törölgesd meg kicsit az arcodat – szólítottam fel. Charis egyetértően bólogatott és szégyenteljes, zavart mosollyal az arcán kezdte el letörölgetni magát.
Együtt érzően megsimogattam a verejtékezéstől tapadós vállát, majd átkarolva a derekát óvatosan leültettem őt a földre.

 - Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak – nyekergett.
Halovány mosoly húzódott a számra, nem tudtam haragudni rá.

 - Elnézve. – Kacsintottam rá.
Az arca derűsebbé vált, ideges és zavart mosolyát is eltűntette. Egy megkönnyebbült levegővétel után elindultam a kocsma felé. Mielőtt kiértem a járdára, furcsa, megmagyarázhatatlan érzés borzongatta végig a hátamat.

Megtorpantam. Éreztem, ahogy az adrenalin minden egyes porcikámon végigszáguld majd a heves izgalom és a fenyegetettség átvette a testem felett az uralmat.

Ökölbe szorított kezekkel és maroknyira szűkült gyomorral fordultam vissza. Tekintetem a kis zsákutca kivilágítatlan, szemetes és romos részére koncentrált.
A levegőt visszafojtva kerestem a sötétségben azt, ami ennyire frusztráló érzéseket váltott ki belőlem. Az elmém a lehetőségeket pörgette magában.

Nincs ott semmi.
Menekülj!
Bolond vagy.
El fog kapni!
Ki fog elkapni?
Ő!

Megmozdult.
Halvány és vékony nyalábokban csúszott végig a zsákutca falain. Elsőnek csak gomolygott, a tőlünk lehető legtávolabbra eső sarokban majd fenyegetően közeledett felénk. Percekig tartott mire realizáltam a tényt, hogy az árnyék életre kelt a saját szemem láttára.
Az árny alaktalanul örvénylett néha el-eltűnt a sarok sötétségében majd újra és újra megmozdult.
A pillantásomat Charisre szegeztem, aki háttal ült a mögötte zajló eseményeknek és a fáradtságtól remegő kezeivel gyűrögette a papír zsebkendőt.
Távolságtartóan tettem hátra pár bizonytalan lépést, közben a figyelmemet a sötét árnyra fordítottam. A folyamatos alakváltások lassan kezdtek alábbhagyni és egyre tisztábban kivehető volt egy forma.
Egy forma, ami túlságosan is valóságos volt.
Azonban az a falon kirajzolódott rémkép közel sem volt emberi. Nem egy földi ember árnyékát tükrözte nekünk vissza az éjszaka sötétje.

Valami, ami idegen és torz. Hozzánk képest jóval magasabb volt, legalább két méter. Szélességét egy profi testépítő is megirigyelhette volna. Ámde volt valami a körvonalaiban, valami igazán állatias. Hosszúkás állcsontja volt és az átlagnál oválisabb fejformája. Sokkal inkább hasonlított egy földönkívülire.

A percek komótosan vánszorogtak az idő alatt, amíg a látogatónkat bámultam.
Talán csak a túlburjánzó fantáziám játszik velem – nyugtáztam magamban.
Még sem tudtam meggyőzni magamat az igazamról. Az izgalomtól kiszáradt torkomat enyhén megköszörültem, majd halkan suttogtam Charisma felé.

 - Charis! – szólítgattam.
A sötétben is kiemelkedően ragyogó türkiz szemeivel bambán bámult rám.

 - Miért suttogsz? – kérdezte értetlenkedve.

A fejemet a sarok felé biccengetve próbáltam jelezni neki, hogy mire is kellene figyelnie.

 - Csak nézz oda – suttogtam a lehető legfojtottabb hangon.

 - Hova?

 - Oda! – Biccentettem újra a fejemmel.

Charisma hátrafordult és szemeit összehunyorítva, zavarodottan bámult a sötétségbe.

 - Te nem látod? – Közelebb léptem barátnőmhöz, közben le se vettem a tekintetemet a mozdulatlan árnyról.

 - Micsodát?

 - A sarokban. – A torkom kiszáradt, teljesen berekedtem.

Charis a kezei segítségével lendületet vett, majd imbolygó lábaival tett néhány lépést a sarok felé. Kitágult pupillákkal kaptam a keze után, azonban nem értem el.

Csípőre tett kezekkel megállt az egyik fémkuka mellett és hitetlenkedve bámult maga elé.

 - Kedves Abe, nem tudom mit ittál, de adj nekem is belőle – kuncogott.

 - Gyere onnan! – Legszívesebben ordítottam volna.

 - Nincs itt semmi. Csak néhány büdös kuka. Nagyon durva lehetett a cucc, ha már hallucinálsz is – mondta, majd széles vigyorral az arcán hátrafordult.

A szívverésem pillanatokra megállt. Nem mozdult. Úgy éreztem, mintha jeges víz keringene az ereimben, amikor megláttam, hogy a sötét árnyék lekúszott a falról.
Amit eddig a képzeletem szüleményének hittem, az most valóságosan, élethű nagyságban ott állt a szemeim előtt. Fenyegetően közel a barátnőmhöz.

A fejemben vágtáztak a gondolatok.

Mit tegyek? Mit ne tegyek? Ki ő? Mit akar? Amíg bőszen a saját gondolataim viharába temettem minden figyelmemet, Charisma arcmimikái pillanatok alatt megváltoztak. Az eddig széles vigyorra húzódó, pirospozsgás arca lehervadt, szemei kikerekedtek. Levegőt visszafojtva, mozdulatlanul álltunk egymással szemben.

 - Itt áll mögöttem… igaz? – suttogta.

Kimérten bólintottam, szinte meg se mozdítottam a fejemet.

 - Olyan… hideg. Érzem, ahogy hozzámér. Ahogy... átlát rajtam. – Hangja halk volt és félelemmel teli.

 - Gyere ide! – Kinyújtottam felé a kezemet, azonban a lábaim belegyökereztek a földbe. Nem tudtam erőt sarkallni beléjük.

 - Nem tudok! – Testtartása egyre feszültebbé és merevebbé vált.

Vettem egy mély levegőt és összeszedtem minden megmaradt mentális bátorságomat. Sikeresen tettem Charis felé néhány bátortalan lépést, eközben a tekintetemet végig a háta mögött magasodó sötét lidércen tartottam.

 - Van egy üzenete a számodra. Át kell adnom… át kell adnom – habogott.
 - Charisma.. – A hangom elcsuklott. Ökölbe szorított kezekkel, lángoló arccal álltam tétlenül.

 - Kerüld… el őket… az űz.. – Charis arca zavarodott és kétségekkel teli volt. Látszott, ő maga sem tudta miről beszélt.

 - Kiket? Micsoda?

 - Az űzőket. – Minden egyes betűt hangsúlyozottan és érthetően ejtett ki.

Hirtelen ötlettől vezérelve gyors és nagy léptekkel odatrappoltam Charishez és megragadtam a karját. – Elmegyünk!

 - Azt akarja… kerüld el őket. Azt akarja… hogy menj haza. Haza. Nem tartozol hozzájuk – dadogta.

 - Hazamegyünk. Most! – Megrántottam Charis kezét.

Ekkor, mint egy száguldó tehervonat, átsuhant rajtam egy éles, kínzó fájdalom. Nem volt ideje az elmémnek felfogni, melyik testrészemből is áradt. Összerándult az arcom, begörcsölt a gyomrom. Remegő lábaimmal tettem hátra néhány ingatag lépést. Érzékeim kezdtek kiélesedni, amit a fájdalom pillanatokra lebénított és így sikerült realizálnom a gyötrelem központját.
Letekintettem a jobb karomra, amin egy hólyagos, égett felületet találtam, közvetlenül a csuklóm környékén. Az eleven, skarlátvörös hús, spriccelve pumpálta ki magából a véremet. Egyenesen lecsorgott a kézfejemre majd az ujjaim között le a földre. Egy kézlenyomatot véltem felfedezni az égett terület formájában. Hatalmas kezet, aminek vastag, markáns ujjai körülölelték az egész csuklómat és felperzselte a bőrömet egészen a húsomig.

 - Csak a halál válhatja meg azt, akit porhüvelyébe zártak – dadogta Charis egyre jobban elvékonyodó hangon.

 - Miről beszélsz? Ki vagy te? – vágtam a kérdéseket a barátnőmhöz, dühtől és fájdalomtól lángoló arccal.

 - Keresni fognak. Apa hazavár! – suttogta.

 - Apa? Mi van apával? – A legrosszabb elméletek támadták meg a gondolataimat, miszerint édesapa lesz az új célpontjuk. Elöntött a rettegés és a félelem.

A Charis körül gomolygó sötétség – mint ahogy a Nap felszárítja a ködöt –, egyszerűen feloszlott. Charis arca pillanatok alatt újra emberi fényben ragyogott, orcácskái ismét megteltek színnel.
Néma csönd honolt a kis zsákutcában. A város nyüzsgő, hangos zaja eltörpült a súlyos és fagyos csend súlya alatt. Mindketten a másikra vártunk. Vártuk a magyarázatot, természetesen egymástól.
A bal tenyeremet a jobb csuklóm köré tapasztottam. A hideg éjszaka által lehűtött kezem érintése, nyugtatóan hatott a lángoló sebhelyre.

 - Nem tudom… mi volt ez én..én nem akartalak bántani – mentegetőzött Charisma, vöröslő vérágas szemeivel a karomat bámulta.

 - Nem te tetted. – Próbáltam megnyugtatni.

 - Haza akarok menni – szipogott.

Egy éles és hangos puffanással a mögöttünk ácsorgó kuka elvágódott. Charis kikészült idegei nem tudták korlátozni a cselekedeteit, így torkaszakadtából elsikoltotta magát. Félelemtől reszketve rohant ki az utcára.

 - Charis! – kiáltottam utána, de ez nem fékezte meg őt.

A sötét sarok felé pillantottam, ahol egy hatalmas, hófehér kóbormacska a kiborult szemét között turkált és lakmározott. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megbizonyosodtam arról, hogy valami teljesen földi élőlény bóklászott körülöttem.

Azonnal a barátnőm után futottam, aki már eltűnt a szemem elől. Botladozóan tettem meg azt a néhány métert, amíg kiértem az első lámpa alá.
Aggódó tekintetemmel a tömeget pásztáztam, hátha kiszúrom közöttük Charist.
Miután úgy döntöttem balra indulok el, egy hideg kéz érintését éreztem a vállamon. Összerázkódtam, majd hatalmas lendülettel fordultam meg. Egyenesen egy mögöttem álló idegen mellkasába ütköztem.

 - Abigel… - hitetlenkedett a fiú.

 - Xav… te itt? – hárítottam.

 - Sikoltást hallottunk – biccentett a háta mögött ácsorgó fiúra.

 - A barátnőmet keresem. Részeg és megrémült, amikor egy kuka felborult. – Hidegfejjel és megfontoltam hazudtam.

 - Hát, mi láttunk egy lányt, aki sírva száguldott be a WC-be. Egy barátunk már utána ment.

 - Az ő lesz – húztam kamuvigyort az arcomra –, kicsit túlságosan is felöntött a garatra. Hánynia kellett így kénytelenek voltunk megállni.

 - Isaac kocsival jött. Szívesen hazavihet titeket, ha szeretnéd. – Mosolygott rám.

A mögötte álló kopasz – épp a cigijét gyújtogató –, srác a kezével intett nekem.

 - Ha nem lenne túl nagy teher – hálálkodtam.

A bronzbarna hajú lány és Charis sétáltak ki a kocsmából. Charis kezében egy marék zsebkendő volt, amivel könnyes szemeit törölgette. Az elegáns fekete ruhát viselő lány, a karjánál fogva tartotta a remegő lábakon álló barátnőmet.

 - Adelaide – intett felé Xavier –, ide gyertek!

Charis arca megkönnyebbült, amikor meglátott. Én viszont egyre nehezebben tudtam a sajgó kezemet a táskám mögött eldugni.

 - Akkor kövessétek Isaacet. Az utca túloldalán parkol. – Mosolygott rám Xavier.

 - Te itt maradsz? – bukott ki a számon.

 - Hát, igazából nekem lenne még egy kis dolgom. – Tekintetét a bronzbarna hajú Adelaidere szegezte.

Iszonyatosan kellemetlenül és kényelmetlenül kezdtem érezni magamat. Talán épp egy randit szakítottunk félbe? Vagy valami fontos beszélgetést? Mindenesetre a lány azonnal belepirult Xavier derűs pillantásába.

 - Köszönjük a segítséget és további szép estét – hadartam.

 - Vigyázzatok magatokra! – Köszönt el tőlünk Xavier.

Isaac az egyik villanyoszlopon elnyomta a cigi csikket, majd elővadászta a slusszkulcsot a nadrágzsebéből.
Miután Charist karon ragadva megtettük az utca másik oldalára az utat, behuppantunk Isaac sötétkék autójába.

A fiú gyújtást adott, majd a kocsi motorja felharsant. Néhány perc alatt sikeresen elmagyaráztam neki, hol is lakom, majd útnak is indultunk.
Charis azonnal elaludt a kényelmes és meleg kocsiban. Néha hátralestem és ellenőriztem az állapotát, nem akartam, hogy telehányja egy idegen autóját.

 - Mi történt a kezeddel? – kérdezte a rekedt és mély hangú fiú.

 - A kezemmel? Semmi.

 - Láttam, hogy takargatod. Nem kellene korházba mennünk?

 - Dehogyis – hárítottam –, csak elvágtam. Majd otthon lefertőtlenítem.

 - Az ilyen sérülések könnyen elfertőződnek. – Lejjebb tekerte a klímát.

 - Ha nem javul a helyzet, ígérem, kórházba megyek vele! – rámosolyogtam.

Az út hátra lévő részében a rádió halk duruzsolását hallgattuk, amitől én is egészen elálmosodtam.
Egyedül a motor leállítása rázott fel a félálomból.

 - Ez lesz az ugye?

 - Igen ez a mi házunk! – Kikapcsoltam a biztonsági övet.

 - Segítsek felvinni? – Hátrapillantott az épp ébredező barátnőmre.

 - Megoldom! Köszönök mindent, kedves volt tőled. – Hálásan mosolyogtam rá.

 - Jó éjt lányok. – Megköszörülte a torkát.

 - Neked is!

Charis szerencsére kellően kijózanodott ahhoz, hogy hangtalanul bejussunk a házba és felosonjunk az emeletre. Amíg a fürdőben próbálta magáról a ruhákat leráncigálni, vetettem egy lopott pillantást a szüleim szobájába. Édesapám és Vivienne békésen aludtak, miközben a TV fénye még bevilágította a szobát. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy senkinek nem esett bántódása.

Sajnos Charist nem tudtam rávenni a fürdésre, de annyit sikerült elérnem, hogy az arcát törölje meg és bújjon bele az egyik pólómba.
Amíg tollászkodott, kiszedtem az ágyneműtartómból még egy párnát és takarót, majd elhelyeztem az ágyamon. Mivel a vendégszoba jelenleg tárolóként szolgált máshol nem tudtam megágyazni neki, csak az én szobámban.
Miután sikeresen ágyba dugtam barátnőmet, végre foglalkozhattam kicsit magammal is. Azonnal leküldtem két fájdalomcsillapítót egy pohár vízzel, majd egy hideg vízbe áztatott fáslit tekertem körbe a kezemen. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy előkotorjam az elsősegélydobozt. Gondoltam majd reggel elintézem, addig a fásli is jó.

A gyors forró fürdő ellazította a megfeszült és görcsös izmaimat, újra éreztem végre: élek.
Vérhólyagos talpaimat vastag pamut zokniba bújtattam, majd én is bemásztam Charis mellé az ágyba. Hangos, érthetetlen hortyogása mellett is hamar elálmosodtam. Orrig húztam a takarómat és lehunytam az egyre jobban elnehezedő szemhéjaimat. Habár a fáradtság teljesen úrrá lett a testem felett, még sem tudtam egykönnyen elaludni.
Az este eseményei oda és vissza lejátszódtak a fejemben. Megválaszolatlan kérdések pörögtek lelki szemeim előtt. Valami megszállta Charismát. Ebben teljesen biztos voltam. Abban is, hogy ez a valami engem akart. Lehetséges, hogy aki átvette Charis teste felett az uralmat, ugyanaz, aki a házban ólálkodott. Talán erről az átokról beszélt a jósnő? Mit akarhat az apámtól?

Mindenesetre reménykedtem, különösen bíztam abban, hogy ismét találkozhatok Dareckkel az álmaimban. Kezdtem úgy érezni, hogy a valóság és az éjszakai fikcióim nem álltak túl távol egymástól. Dareck lehetett a kulcsfigura, akitől talán megtudhatom mi történt velem. Még akkor is, ha ez csak képzeletbeli síkon fog megtörténni, az álmaimban.

7 megjegyzés:

  1. Szóóóóóóóóóóóóóóóval, monami csirkeláb.
    Először is, megdicsérném a remek dizájnváltást. :P Passzol a történet fonalához.
    Másodszorra, remekül dolgozott a béta! :DDD
    Harmadszorra pedig, a fejezet - mint mindig - most is kiváló lett. Olyan vicces, hogy a többiek mit sem sejtve állnak egy bizonyos karakterhez, én pedig csak ülök a babérjaimon és kacagok, mert MUHAHAHHAHAHHA én mindent tudok.
    Imádlak. Tisztellek. Szeretlek. :P

    VálaszTörlés
  2. Kedves Soror(inkább krokodil!)
    Igen, a béta meglehetősen jó munkát végzett, majd neked is bemutatom hátha ismered :P (bár kicsit idegesítő a csaj!)
    Örülök, hogy tetszett de azért ne bízd el magad annyira! Még neked is okozhatok meglepetéseket! Tudhatnád jól, hogy az én furcsa elmém nem éppen egy nyitott könyv :D.
    Pusszantalak! <3

    VálaszTörlés
  3. Drága Abbey!

    Bocsi, hogy csak most írok, de eddig nem volt időm olvasni. Most viszont itt vagyok és jöttem is kommentelni. :) Nagyon tetszett ez a fejezet is. Én valamiért Xaviert bírom a legjobban, fogalmam sincs miért, de ez van. :) Egyre érdekesebb lesz a történet. A sötét gomolygó füst felkeltette az érdeklődésemet és az üzenet is, amit az "idegen" küldött Abigelnek. Már várom, hogy fény derüljön néhány dologra. Türelmetlenül várom a folytatást! (Egyébként nálam is fent van az új fejezet, ha érdekel.)

    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Arika!
      Mindig széles mosollyal az arcomon olvasom a kommentedet, nagyon jól esik, hogy mindig írsz! :)
      Örülök, hogy tetszett a fejezet, talán azért kedveled Xaviert, mert a legtöbb karakter még nem csatlakozott be a sztoriba, vagy még nem volt elég idő megismerni őket.( na meg persze, Xavier roppant kis cuki srác:D) Ezen azért majd igyekszem változtatni és megadni a lehetőséget a karaktereknek, hogy teljesen kibontakozhassanak!
      Puszi : Abbey~

      Törlés
    2. Drága Abbey!

      A válaszodra reagálva: Ez csak természetes, hogy itt vagyok, hiszen 1. nagyon megszerettem a történeted és 2. te is nyomon követed a Jeges Érintést, aminek nagyon örülök. :) Mindenképpen számíthatsz a jelenlétemre, már nagyon várom a folytatást. Igen, Xavier szerintem is cuki. :) (Nézz be hozzám, új rész van - ezer év után).

      Puszi, Arika

      Törlés
  4. Szia
    Ma olvastam el mind az 5 részt és a véleményemet egy szóval lehetne fogalmazni: TÖKÉLETES :D
    Nagyon várom már a folytatást :D Csak így tovább, remélem hamar hozod a következőt :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Eliza!

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, sokat jelent ez nekem :) Köszönöm szépen a kedves szavakat is, igyekszem minél hamarabb felpakolni a folytatást, de sajnos nem tudok ígérni időpontot :/. Dee tényleg csipkedem kicsit magam! :D

      További szép napot!

      Törlés