2014. november 14., péntek

3. Fejezet-Üzenet a Túlvilágról

Halihó kedves olvasók! Uhh, tudom közel egy hónapja a frissek közelébe se szagoltam, de annyira lefoglalt mostanában a suli, hogy esélyem se volt írni (minek is a szabadidő igaz?!:D) 
Végül befutott a 3. fejezet, ami azért már jóval hosszabb, mint az előző (közel 21 oldalra sikerült).
Nagyon köszönöm a sok kommentet, és a dicsérő szavakat, nagyon sok erőt és lendületet ad az íráshoz!!! 
Remélem tetszeni fog a fejezet, jó olvasást kívánok.
Puszi: Abbey~

Felhívom a figyelmeteket, hogy a történet obszcén kifejezéseket, szavakat tartalmazhat illetve véres, esetleg + 16 korhatárt meghaladó eseményeket. Csak ennek tudatában olvasd tovább!

3. Üzenet a Túlvilágról

Minden ugyan úgy történt, ahogy szokott. Az ijesztő idegen egyszer csak feltűnt az utcán, közelített felém, az arca eltorzult, megrémisztett. Ismét el akartam futni, de nem tettem. Tudatosan kezdtem irányítani az álmomat, tisztában voltam azzal, hogy nem a valóságot láttam.

Az utca középen kettérepedt.

Felkiáltottam, azt hittem az emberek belesétálnak a szakadékba, de nem úgy történt. Átsétáltak rajta. Mintha ott se lett volna, talán csak én láthattam?

Halovány fehér fény világította be a sötét éjszakát. A fény az utca másik oldaláról jött.

Tudni akartam, miből ered.

Melengető és jóságos, mint a kora nyári napfény. Megbizsergette a hidegtől elgémberedett végtagjaimat.

Át akartam kelni a szakadékon. Ha a többi embernek is sikerült, nekem is muszáj.

Az idegen közém és a szakadék közé állt. Egyértelművé vált: nem mehetek innen sehova.

Ez volt az utolsó emlékem az álmomból.

Az az éjszaka borzasztóan hosszúnak tűnt, alig vártam, hogy vége legyen. Többször felriadtam, nem éreztem biztonságban magam. Ráadásul, a hátam is rosszalkodott, borzasztóan sajgott. Órákig bámultam a kanapén alvó testvéremet. Kellemetlenül éreztem magam azért, mert kitúrtam a saját ágyából.

Apa erősködött, hogy maradjak itthon és pihenjek. Rendőri őrizetet kaptunk, így biztos lehetett abban, hogy teljesen biztonságban voltam.

Rosszul tudta.

A családi túlerő elérte, hogy aznap kimaradjak a suliból. Semmi érdemlegeset sem tudtam csinálni a gyulladt hátsérülésem miatt. Így inkább átaludtam az egész csütörtököt, annak ellenére, hogy mindig sokkal fáradtabban ébredtem, mint ahogy lefeküdtem. Na meg persze, másik előnye az alvásnak, hogy nem a körülöttem zajló furcsaságokra koncentráltam.

A letépett poszteremre.
A parkettarecsegésre az ágyam körül.

A hűvös levegőre a szoba sarkában.

Ám a péntek hamar eljött és annak ellenére, hogy legszívesebben ki se másztam volna a szobából, tudtam, hogy Charisnek szüksége lesz rám az utolsó próbáján.

Épp a reggeli rántottámat majszoltam csendesen mikor Vivienne trappolt be az étkezőbe.

 - Tegnap vásároltam neked és Michellenek pár dolgot a jótékonysági rendezvényre. Úgy gondolom, ezek megfelelőek lesznek erre az alkalomra – egy sötétkék szatyrot tett le elém az asztalra.

Hálásan bólintottam mire ő elmosolyodott és megsimogatta a hátamat. Kíváncsian túrtam bele a szatyorba.

Kihúztam belőle egy fekete csipkés felsőt. Az ujja hosszú volt, apró csipkék hálózták be. A háta mélyen bevágott, amit vékony, ezüstláncok fogtak össze. Különleges darab, nagyon elnyerte a tetszésemet. Kihúztam a második ruhadarabot, ami egy sima egyszerű, viszont elég rövid fekete szoknya volt.

 - Mintha temetésre készülnél – csipkelődött Paul.

 - Nem áll tőle messze a rendezvény hangulata – vágott vissza Vivienne.

 - Jogos – jegyezte meg elismerően.

 - Te is jössz? – tettem fel a kérdést Paulnak. Pár percig hezitált a válaszon.

 - Igen, úgy érzem, kénytelen leszek – vetett egy pillantást Viviennre, aki helyeselően bólogatott.

Paul megdörzsölte két kezével a fáradtságtól nyúzott arcát és ledobta magát az egyik fotelba.

Visszapakoltam a táskába a ruhákat és felvittem a szobámba.

Furán éreztem magam ott. Csend volt és nagyon hideg. Összeborzongtam. Az idegen jelenlét uralta a szobát. Felkaptam az iskolatáskámat a földről és kitrappoltam. Éreztem, hogy nem szabad tovább maradnom. Valaki más vette használatba.
A suliban szerencsére senkihez nem jutott el a támadásom híre. Attól féltem, hogy már mindenki halott róla és kérdésekkel fognak bombázni egész nap. Sokáig töprengtem azon, hogy beavassam-e Charismát. Minél kevesebben tudnak róla annál jobb, de éreztem a koholt sztorit elmeséltem.

- Ez nagyon durva. Akár egy thrillerfilm – csodálkozott.

 - Örülök, hogy így tetszik – pufogtam.

 - A rendőrök mit mondtak? – kérdezte, miközben az egyik matek feladatot másolta a füzetemből.

 - Ezt is próbálták elsőnek a sorozatgyilkosnak felróni, aztán arra jutottak, hogy ez a támadási módszer nem jellemző rá, ezért szimplán betörésnek nyilvánították. – Unottan tekergettem a hajamat az ujjamra.

 - Nagyon para. Biztos az egész család meg van rémülve – jegyezte meg.

 - Igen – helyeseltem.

 - Nézd a jó oldalát. A rendőrök vigyázni fognak rátok, senki nem juthat be a házba – megsimogatta a hátamat.

Óh, bárcsak így lenne. A titkolózásommal igazán a családomat tettem ki veszélynek, mert ők semmit sem tudtak a házban leselkedő gonoszról. Mikor ebbe belegondoltam teljesen összeszorult a gyomrom.

Az első két óra után minden osztály kiment a jótékonysági rendezvényre segíteni. A hangulat nyomasztó volt és szomorú. Mindenhol gyertyák és Clarie családi képei sorakoztak. Tényleg rosszabb lett, mint egy temetés.

 - Az üvegpoharas dobozokat cipeld be kérlek az étterembe, Abigel – intett Mr. Fort.
Felkaptam az első dobozt, ami elsőre számomra kicsit nehéznek bizonyult, de sikerült megbirkóznom vele. Bevittem az épület raktárhelyiségébe és kirámoltam a poharakat a fekete terítővel leterített üvegasztalra.

Végigsimítottam a selymes tapintású terítőt. Közel volt, hogy leérettségizzen. Biztosan ugyan úgy várta az érettségi bankettet, mint a többi lány. Lehet, már hónapokkal ezelőtt kiválasztotta a tökéletes ruhát, amit viselni szeretett volna.

Összeszorult a szívem.

Nem ismertem őt, még is teljesen beleéltem magamat a történtekbe. Felsóhajtottam, aztán fordultam a következő dobozért. Ez már kicsit nehezebb, mint az előző volt.

Felemeltem, de éles fájdalom nyilallt a hátamba. Megfeledkeztem a sérülésemről. A dobozzal együtt megbillentem. Valaki megtámasztott, Charis épp jókor jött. Sajgott a vágás, égetett. Felnéztem a jótevő barátnőm arcára.

Meglepődtem.

Egy zöld szempár kíváncsian tekintett le rám.

 - Csak nem napszúrást kaptál? – kérdezte.

 - Nem – nyöszörögtem

A megmentőm beletúrt barna fürtös hajába, majd karon ragadva segített kiegyesedni.

 - Nem hiszem el, hogy ezeket a dobozokat képesek a lányokkal pakoltatni – a hónom alá nyúlt, szinte megemelt. Tettünk néhány lépést arrébb, majd egy árnyékosabb részre leültem. Végigtekintettem a fiún, aki fekete pólót és farmert viselt. Arca sápadt volt, szemei alatt hatalmas, puffadt karikák húzódtak. Szemei enyhén vérágasak voltak, mintha épp a város egyik legnagyobb füvese állt volna előttem.

 - Nincs semmi gond, jól vagyok – erősködtem, de az elsápadt és verejtékező arcom teljesen másról adott tanúbizonyságot.

 - Jobb lenne, ha ülve maradnál. Majd én ezeket beviszem. – Barátságosan mosolygott rám, majd egymás tetejére helyezve a dobozokat elindult velük a raktárba.

Talán kicsit megkönnyebbültem, de így teljesen hasznavehetetlennek éreztem magamat.

A kedves idegen néhány percen belül üres kézzel vágtatott vissza hozzám. Fél térdre ereszkedett előttem és előhúzott a zsebéből egy energiaszeletet.

 - Edd meg – nyomta a kezembe.

 - Nem kellett volna – mentegetőztem.

 - Rossz bőrben vagy, jót fog tenni – mosolygott rám.

Hálásan bólintottam majd megmarkoltam a csokit.

 - Lehet, jobb lenne, ha elmennél. Ezeknél már csak nehezebb dobozok vannak – nekitámaszkodott az egyik fának.

 - Akkor maradok az asztali dekorációknál - remegő kezekkel bontottam ki a csokit.

 - Csak óvatosan – felsóhajtott és körülnézett –, nekem most mennem kell.

 - Köszönöm – hálálkodtam.

 - Egyszer majd meghálálhatnád – vigyorgott, és elindult a raktárak felé.

 - Kinek is? – kérdeztem kurtán.

 - Xavier. A nevem Xavier – intett egyet majd eltűnt a kartonokat cipelő emberek között.

*********


Az alkonyodó félhomályban az üzletekből kiáradó fény világította be az utcát. Az éttermek teraszán kávézgató emberek élvezték a kora nyári meleget. Valahol egy utcai zenész elegáns, precíz gitárpengetése színesítette a város unalmas, monoton zaját.

Megfontoltan, és lassan raktam egyik lábamat a másik után. Csak semmi hirtelen mozdulat. A varrat a hátamon kellemetlenül húzódott minden egyes lépésnél, nagyon féltem attól, hogy felszakadhat.

Épp a fülhallgatómat igazítottam – ami megszokottan kijárt a fülkagylómból –, amikor megtorpantam az Agave előtt. Az egyik legnépszerűbb kávézó akkor is tömve volt emberekkel. Nem a friss, illatos pörkölt kávé vagy az édeskés sütemény illata késztetett a megállásra, hanem egy hatalmas plakát a kirakat ablakán.

„Pincérnőt felveszünk. Jelentkezés az üzletben.”

Kapóra jött a lehetőség, régóta kerestem magamnak nyári munkát.

Bátortalanul nyitottam be a kicsinek nem éppen mondható üzletbe.

Az elegáns beltér reneszánsz stílusra hajazott, amit a csipketerítők és a romantikus festmények tettek tökéletessé. A modern stílusirányzatot képviselte a krómezüst bárpult, ami „U”-alakban tekeredet a terem közepén.
A hatalmas csillárok sárgásarany fénye kellemesen megvilágított mindent, szépen tükröződött a bárpult felületén.

A zsúfolásig megtelt kávézóban látszólag nem túl jól boldogult a két pincér. Sok helyen maradt leszedetlen asztal, néhány vendég pedig már türelmetlenül jelentkezett annak reményében, hogy a számláját mihamarabb rendezni tudja.

Vettem egy mély levegőt és odalibbentem a bárpulthoz, ahol egy alacsony termetű, világosbarna hajú nő épp számlázással foglalkozott.
Megköszörültem a torkomat majd így szóltam:
 - Elnézést! Láttam a kirakatban, hogy pincérnőt keresnek, esetleg még él ez a lehetőség?

A nő rám nézett, sokáig vizslatott a tekintetével.

 - Fiatalkorúakat nem foglalkoztatunk, sajnálom.

 - Elmúltam már 18 éves – erőltetetten mosolyogtam.

 - Tényleg? Ne haragudjon, alig néz ki 15 évesnek – kellemetlen mosoly ült ki az arcára.

 - Semmi gond, megszoktam már. Az emberek 95%-a nem hiszi el, hogy nagykorú vagyok.

 - Nos, az állást eddig még nem töltötte be senki, bár nagyon sok a jelentkező. Életrajzot hozott magával?

Az egyre jobban izzadó tenyereimet egymásnak dörzsölgettem. Próbáltam leplezni, hogy mennyire zavarban voltam.

 - Ő, nem! Még csak most láttam elsőnek a hirdetést.

 - Megkeresem az üzletvezetőt, vele kell beszélnie. Amúgy sem érek most rá trécselni – kisietett a bárpult mögül és eltűnt a hátsó helyiségek között.

Kifújtam magam, megkönnyebbültem, hogy a beszélgetés egy része lezárult. Persze tudtam, hogy az üzletvezető egy nagyobb falat lesz.
Kíváncsian nézelődtem a helyiségben, nem túl sűrűn jártam ide. Számomra ez a kávézó olyan árfekvésű volt, amit a heti 10 dolláros zsebpénzem nem igen bírt el.

Fel-alá sétálgattam a bárpult előtt mikor egy ismerős arcot szúrtam ki az egyik sarokasztalnál. Hosszú, sötétbarna göndör haja magas lófarokba volt fogva. Bronzos, napbarnított bőrére tökéletesen simult fekete ruhája. Épp egy könyvet lapozgatott és a kávéját kavargatta.

Mosolyogva baktattam oda hozzá és megbökdöstem a hátát.

 - Nem is szóltál, hogy újra itthon vagy!

 - Abe! Ne haragudj, ma reggel értem haza – pattant fel a székből Sierra és magához ölelt. Kellemes édeskés parfümje ami leginkább a vattacukor illatához hasonlított –, teljesen belopta magát az orrüregeimbe.

Sierra volt az én legjobb barátnőm. Akkor ismerkedtünk meg, amikor Portlandbe költöztem. Vivienne és az ő édesanyja Justine egy könyvelőirodában dolgozott, így elég sokszor futottunk össze közös családi rendezvényeken. Igaz, ő már tavaly elvégezte a gimnáziumot és egyetemista lett, de szerencsére néha tudott időt szakítani rám.

 - Mesélj milyen volt Florida? – vigyorogva leültünk egymással szembe.

 - Fantasztikus. Bár, apám új nője körül-belül velem egy idős grimaszolt –, de kit érdekel egy picsogó buta liba, amikor egész álló nap a finom meleg napsütésben süttethettem magam? – vigyorgott.

 - Anyukád hogy bírja a válást? – kérdeztem.

 - Egész nap tévét néz és csokit eszik, mint minden átvert nő.

 - Talán ráférne, ha egy kicsit kirángatnád a szobából. Esetleg szólhatnék Vivinek is, hogy nézzen át hozzá.

 - Igen, ez nem lenne rossz ötlet. És, hogy megy a tanulás? Félsz már eléggé az érettségitől? – kacsintott.

Beleharaptam a számba, kicsit elkámpicsorodott arccal tekintettem rá.

 - Ha átmegyek a matek érettségin az maga lesz a kész csoda.

 - Segíthetek is, ha gondolod!

 - Elfogadom! – mosolyogtam.

Sierra oldalra tekintett, egy sötét árnyék vetült az asztalunkra.

Valaki megállt mellettünk.

 - Oh, de jó is, hogy itt vagy, Abe! Be szeretnélek mutatni valakinek – mondta Sierra és felpattant a székből.

Mosolyogva tekintettem fel a felém magasodó alakra, de az a mosoly hamar keserédesre hűlt a számon.

Megpróbáltam felállni, de nem tudtam. Az acélszürke szemek teljesen beledermesztettek a székbe. Túl hideg volt. Túl rémisztő.

Az idegen hátratűrte fekete haját és kíváncsian nézett rám.

Olyan részleteket vettem akkor észre rajta, amiket eddig nem. Például a fekete ajakpiercingjét vagy a kézfején díszelgő szimbólumot.

A férfi, aki hetek óta gyötri az álmaimat ott állt tőlem alig néhány lépésnyire.
 - Abe, valami baj van? – kérdezte kurtán Sierra.

 - Nem! Dehogy – hárítottam. Megerőltettem az ijedtségtől ledermedt végtagjaimat és felálltam a székből.

 - Nos, ő itt a barátom Dareck mutatott az előttem állóra –, Dareck, ő pedig itt a legjobb barátnőm, Abigel – mutatott rám.

Dareck a kezét nyújtotta felém.

Haboztam néhány pillanatig, majd kezet fogtam fele. Összezavarodva és kellemetlenül éreztem magam.

Szerencsére megérkezett a felmentő sereg, megláttam a pult előtt azt a pincérnőt, akivel nem rég beszéltem és volt vele egy magas 50-es éveiben járó férfi.

 - Ne haragudjatok, most mennem kell. Próbálok munkát szerezni – megköszörültem a torkomat.

 - Remélem, azért hamarosan összefutunk!

 - Mindenképp! – rámosolyogtam barátnőmre, majd utoljára vetettem egy pillantást az idegenre. Pontosabban Dareckre.

Egy kedves ölelés után már szedtem is a lábamat, vissza se néztem. Még mindig nem voltam képes hinni a saját tulajdon szemeimnek.

Mire odaértem a rám várakozó üzletvezetőhöz legalább három székbe belerúgtam és legalább még annyiba belebotlottam. Összezavarodtam, már azt sem tudtam, mit is akartam mondani az üzletvezetőnek.

 - Jó napot – köszöntem illedelmes hangnemben.

 - Szép estét – szólt az idősödő férfi. A hangjában volt valami fennkölt, mintha ki szerette volna javítani a köszönésemet, hiszen már bőven elhagytuk a délutánt.

Megköszörültem az idegességtől kiszáradt torkomat és a hátam mögött összekulcsoltam a kezeimet.

 - Kérem, jöjjön velem – elindult a bárpult mögötti ezüstözött ajtóhoz.

Suta léptekkel követtem, igyekeztem nem megbotlani egyik székben sem.
 - Foglaljon helyet – utasított.

Leültem az egyik kényelmes sötétkék bőrfotelbe, szorosan összezártam a lábaimat és kihúztam magam.

 - Ma azt hiszem Ön a 30. jelentkező erre az állásra – leült a velem szemben lévő fotelbe –, mesélje el nekem, miért pont maga lenne a megfelelő erre a pozícióra? 

 - Őhm – kezdtem zavarba jönni, nem jutott eszembe semmilyen magyarázat.

 - Van Önnek bármiféle tapasztalata?

 - Tavaly nyáron egy rock fesztiválon dolgoztam. Hamburgereket készítettem.

 - Ezen kívül bármi más?

 - Nincs. De úgy érzem, ha naponta körül-belül 5000 éhes alkoholista embert ki tudtam szolgálni, akkor nem lehet nehezebb egy kávézó sem – erőltetetten mosolyogtam.

 - Tudja, nekünk itt tapasztalt munkaerőre van szükség. Ahogy látom Ön még nem elég felkészült egy ilyen állásra.

 - Bármit szívesen megcsinálok, takarítok, mosogatok, asztalt leszedek. Szükségem lenne egy nyári munkára és a városban egyelőre több lehetőségem nincs. Esküszöm, hogy augusztus végén eltűnök és soha többé nem fog látni!

Az idősödő férfi felsóhajtott és hosszas gondolkodás közben dobolgatott az ujjaival az asztalon.

 - Hagyjon itt egy elérhetőséget. Ha esetleg szükségünk lesz Önre, értesíteni fogjuk – odatolt hozzám egy jegyzettömböt.

Habozás nélkül felírtam a nevemet, a telefonszámomat és a címemet.

 - Köszönöm szépen – felpattantam a székből és kezet fogtam az előttem ücsörgő úrral.

Kivágtattam a helyiségből egyenesen vissza a bárpult irányába.

Vetettem egy lopott pillantást a sarokban ücsörgő barátnőmre, aki buzgón mutogatott az Idegennek valamit a könyvében. Jól megnéztem magamnak őt, minden apró vonását.

Sietve sétáltam ki az üzletből. Az elmém egyre jobban kezdte érzetetni velem: valami nagyon nincs rendben.

Az idő kicsit hűvösebbre váltott odakint. Séta közben a karjaimat dörzsölgettem, a csípős széltől a hideg is kirázott.

Esőfelhők gyülekeztek az égen, gyorsítottam a tempómon.

Hirtelen eszembe jutott a rendezvény. Teljesen el fog ázni minden, amit kint hagytak az udvaron.

Egy percig hezitáltam majd újra a park felé vettem az irányt.

Alig 5-6 perc séta után már távolból is láttam, hogy pár segítő sietve pakolt be mindent az étterem raktárába.

Nélküled is jól boldogulnak, menj haza, sötétedik – győzködött a belső hang.

Ránéztem arra a három fiúra, akik a nagy szélben próbáltak mindent megmenti az esőtől, megjegyzem elég ügyetlenül.

Odasiettem hozzájuk.

Felkaptam a hatalmas fehér rózsákkal tarkított koszorút és elindultam vele a raktárba. Az eső elsőnek kisebb cseppekben kopogott a betonon. Majd egyre nagyobb és nagyobb cseppekben, végül szinte vízszintesen esett. Fordultam egy párat mire sikerült mindent biztonságba helyezni a raktárban, de így is néhány asztal és mécses csúnyán elázott.

Fáztam és elfáradtam, de a hirtelen jött égszakadás csak nem akart csillapodni.
Unottan ácsorogtam az étterem teraszán, ahol a tető megvédett az esőtől. Az emberek esernyővel rohangáltak az utcán, mások a táskájukat vagy egy újságot tartottak a fejük fölé. Előhalásztam a telefonomat. Fel akartam hívni apát, hogy jöjjön értem, amikor egy alak állt meg előttem és megszólított.

- Úgy látom ma nem igazán számított senki esőre – még a hangosan kopogó esőben is lágyan csengett a hangja.

Felnéztem a telefonomból. Meglepődtem.

Barna kócos haj, élénkzöld szemek. Most, hogy ilyen közel volt hozzám még apróbb szeplőket is felfedezni véltem itt-ott az arcán.

 - Hát te? – vágtam oda meglepetten.

 - Hazafelé tartok. Csak megláttalak és gondoltam, hogy segíthetek ma még egyszer.

 - Túlságosan eladósítasz – kitűrtem az arcomból a vizes tincseimet.

Xavier elmosolyodott és a fejem fölé tartotta sötétkék esernyőjét.

Elsőnek haboztam, de végül kiléptem a terasz alól. Nem szólt semmit csak elindult egyenesen én pedig követtem.

 - Nem volt még időm megköszönni, hogy segítettél délelőtt.

 - Semmiség. Merre menjünk? – kérdezte.

- A főutca végén lakom – válaszoltam.

Xavier bólintott és irányt váltottunk. Némán sétáltunk egymás mellett, kezdtem kínosnak érezni a helyzetet.

- Eljössz a holnapi jótékonysági versenyre? – kíváncsiskodtam kicsit.

Megrázta a fejét, arca komor volt.

 - Értem – igen, ez így kezdett egyre cikibb lenni. A kezeimet dörzsölgettem egymáshoz, vacogtam.

 - Szerintem el kellene felejteni az egészet. Nem fog nyugalomra lelni, ha túl sokat bolygatják – jegyezte meg halkan.

Meglepett tekintettel bámultam rá.

- Hiszel abban, hogy halálunk után létezik bármi más? – hülye kérdés Abigel téged is egy halott ipse szelleme akart megölni.

- Valaminek lennie kell, nem bolyonghatunk örök életen át – rám nézett.

Elég buta arccal bámultam rá, amit szerintem észre is vett. Zsebre dugta az egyik kezét majd így szólt:

 - Látom, hülyének nézel.

 - Ugyan, dehogy! Csak tudod, én úgy gondolom, hogy ez egy nemes gesztus, egy jó kezdeményezés – rámosolyogtam.

 - Odaadhatnák a pénzt csak úgy a családnak, és nem kellene ebből bulit csinálni.

 - Szerintem itt nem csak a pénzadományon van a lényeg. Sokkal inkább az emlékeken.

 - Kétlem, de jó, hogy valaki képes hinni az ilyesmiben – mosolygott.

Egész zavarba jöttem a pillantásától. Zavartan lesütöttem a tekintetemet a földre, majd az út hátra lévő részét némán tettük meg.

Mire elértünk a házunkig az eső kezdett lecsillapodni.
A rendőrautó ott ácsorgott a bejárati kaputól nem messze. A benne ülő két járőr folyamatosan minket bámult.

- Köszönöm a segítséget megint – hálálkodtam.

 - Nincs mit – szólt közönyös hangnemben, látszott az arcán, hogy nem az én szavaimra koncentrált.

Szinte átnézve rajtam a házat bámulta. Megfeszült arcizmaival kémlelgette, mintha már járt volna itt.

Vetettem egy suta pillantást hátra, hátha kiderítem mit bámult ennyire.

 - Xavier? – szólítottam.

Pillanatokig nem reagált a szólítgatásamra, végül újra találkozott a tekintetünk.

 - Ne haragudj, mondtál valamit? – zavartan sütötte le tekintetét. Mintha kicsit bele is pirult volna a szituációba.

 - Csak úgy néztél ki, mintha kísértetet láttál volna – vágtam oda széles kamuvigyorral az elmúlt néhány hét után nem is igazán hökkentem volna meg ezen –.

 - Dehogy, csupán eltöprengtem valamin – megigazította a dzsekijét és szemeit újra rám meresztette.

 - Hát akkor, jó éjt – biccentettem.

A fiú vetett oldalra egy kíváncsi pillantást, a rendőrautóban ülő két járőrt vizslatta tekintetével.

 - Rendőrök?

 - Hosszú sztori – hátráltam ki a témából.

 - Majd egyszer elmesélhetnéd.

Egészen zavarba jöttem attól a gondolattól, hogy szeretne velem még találkozni.

 - Lehet róla szó – kiléptem az esernyő alól.

A halkan kopogó esőcseppek becsordogáltak a felsőm alá és végigfolytak a hátamon. Összerándult minden egyes porcikám tőle.

 - Jó éjt – köszönt el tőlem a maga lágy, a fülnek kellemes hangján.

Intettem neki, majd amilyen gyors léptekkel csak lehet, besiettem az ajtóig.

Ledobtam a tornacipőmet és azonnal a fürdő felé vettem az utamat.

 - AB, TE VAGY AZ? – Vivienne hangja a konyhából jött.

Egy törölközőt leakasztottam és magamra tekertem. A vacogás azonnal abbamaradt.

 - Igen én vagyok – a vizes nadrágom csattogott minden egyes léptemnél.

 - Jó ég! Rendesen eláztál. Öltözz át gyorsan, mielőtt megfázol – aggódó tekintettel hessegetett fel a szobámba.

Az első nadrágot és pólót kirántottam a szekrényemből és már rohantam is le a földszintre.

 - Óh, mennyivel jobb – nyakig húztam magamra a száraz, meleg pólómat.

 - Lassan kész a vacsora. Hoztam az egyik büféből hazafelé egy kis curryt és most felturbózom! Készítek hozzá rizst és sült csirkét – a curry átható illata lengte be az egész konyhát.

Vivienne banktisztviselőként dolgozott a városban, sose volt a főzés az erőssége. Nagyon próbálkozott, ezt tiszteltem benne. Amúgy is, nem volt olyan rossz az a koszt.

 - Jó illata van. Hol vannak a többiek? – kérdezősködtem, miközben leültem az egyik székre.

 - Paulnak még órája van. Apád pedig most ment el Michellért a táncszakkörre – mondta miközben a curryt kavargatta.

 - Értem – egy villát pörgettem az ujjaim között.

 - Megkóstolod? Kérlek, nyugtass meg, hogy nem olyan íze van, mint a kutyakajának – fintorgott.

Vigyorogva szökkentem a gáztűzhely mellé. Bekaptam egy kanállal a fazék tartalmából. Elsőnek a curry erős és fűszeres íze terjedt szét a számban, utána a chili kezdte égetni a torkomat. Az egész arcom összerándult.

 - Erős – ennyit tudtam kinyögni és már szaladtam is egy pohár vízért.

Vivienne elpirulva kavargatta tovább a főztjét. Töltöttem magamnak egy nagy pohár életmentő vizet és bedöntöttem. Fellélegezve tapasztaltam, hogy enyhítette az égető érzést.

 - Sajnálom. Lehet, legközelebb maradok a kínainál – kuncogott.

Felemeltem a hüvelyujjamat helyeslésképpen. Letettem a poharat a pultra majd elkezdtem megteríteni.

 - A rizs kész és a curry is. A csirkének még kell néhány perc. – Elővette a tányérokat a szekrényből.

 - Hagyd csak, majd én megcsinálom – kivettem a kezéből és körberakosgattam az asztalon.

 - Szerinted vigyek ki kávét, vagy teasüteményt a rendőröknek? Egész nap ott ülnek – kukucskált kifelé a redőnyön keresztül.

Vállat rántottam az ügyre, nem különösebben érdekeltek a rendőrök. Azzal, amivel én állok szembe, ők tehetetlenek.

Hatalmas csörrenést hallottam.

A pohár, amiből a vizet ittam a földön landolt, ripityára tört. Miért van olyan „deja vu” érzésem?

 - Ab, legközelebb ne tedd a pult szélére… - morgott Vivienne és lehajolt összeszedni a darabkákat.

 - Sajnálom – kivettem a spejzből a seprűt és a lapátot.

Amíg Vivi a nagyobb darabokat szedte össze, én az apróbb szilánkokat söprögettem.

 - Semmi gond – egymásra mosolyogtunk, ám a szívem azonnal megállt a látványtól.

Kirázott a hideg, fojtogatott a levegő.

Vivienne mögött az egyik nagy üvegdarab felemelkedett a földről. Ahogy a kés is, csak úgy lebegett a semmiben. Fenyegetően közel Vivienne nyakához. Nem bírtam másra gondolni, csak arra, hogy most el fogja vágni a torkát és én nem tudok tenni semmit.

A seprűnyelet szorongattam és álltam egyhelyben. Csinálj valamit – kiabált velem a belső én.

Az agyamban szélsebesen vágtáztak a gondolatok.

Már-már cselekedni akartam, amikor belépett Mich és apu az ajtón. A szilánk abban a pillanatban lehullott, halk csörrenéssel érkezett meg a földre.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de a szívem még mindig hevesen vert.

- Milyen jó illatok vannak – jegyezte meg hízelgően édesapám.

 - Szerintem büdös – fintorgott Michelle miközben lecincálta magáról az ázott kabátját. Vivienne bosszúsan felszisszent majd lerakta a vacsorát az asztalra.

 - Paul merre van? Azt hittem, együtt jöttetek haza – kérdezte Viv.

 - Kint beszélget az egyik haverjával – szólt édesapám miközben előhalászta a laptopját.

 - Valaki szóljon neki. Unom, hogy mindig nélküle kell elkezdenünk a vacsorát – pufogott nevelőanyám.

- Megyek – felsóhajtottam, mivel más úgy sem akart rajtam kívül kimenni.

Felvettem egy kabátot és a telefonomat bökdösve kiléptem az udvarra.

Az eső már csak halkan csepergett. Az utcát szegélyező lámpák fényét aranyszínben tükrözték vissza a vízcseppek. Az álmos égbolt nyugaton vérvörös színbe borult. Volt abban a vörös színben valami sejtelmes és vészjósló. Kisétáltam a kapu felé, beszélgetést hallottam.

Paul hangján kívül egy lágyabb, férfiasabb hangot ismertem fel.

Hunyorítottam a szürkületben, hogy ki tudjam venni a mellette álló alak arcát. Elsőnek azt hittem, rosszul láttam. Közelebb léptem, amire ők elhalkultak.

Paul hátrafordult, kérdőn bámult rám. A másik fiú nem nézett rám, határozottan bámulta a talajt.

- Vivienne küldött ki érted – makogtam.

 - Már sehol nem beszélgethet nyugodtan az ember – nyöszörgött.

Kissé meglepődötten álltam ott, zavarba jöttem.

Nem tudtam másra nézni, csak a testvérem beszélgetőpartnerére. Rákészültem a kérdésre, amit fel akartam tenni, de még se bukott ki egy szó sem a számon.

- Szeretnél még valamit? – kérdezte Paul.

Haboztam a válasszal, kezdtek a dolgok összekuszálódni a fejemben.
- Ti ismeritek egymást? – az idegen fiú felkapta a fejét a kérdésem hallatán.

Néhány nedves hajtincs rátapadt a homlokára. Zöld szemei Paul arcát fürkészték. Paul sokáig töprengett a válaszon. Látszólag őt is ugyan úgy meglepte az, hogy ismerem Xaviert, mint ahogy engem meglepett az a tény, hogy ő is ismeri.

- Azt hiszem régebb óta, mint te – csengett fel Paul flegma hangja.

Forgattam a szemeimet, szívesen hozzá vágtam volna valami nehezet a fejéhez.

 - Össze ne vesszetek miattam – jegyezte meg Xavier némi óvatossággal.

 - Mond meg anyámnak, hogy később jövök. Most dolgunk van – horkant fel Paul majd kiviharzott a kapun.

Válaszolni se volt időm, olyan gyorsan lelépett.

 - Valami rosszat mondtam? – tettem fel a kérdést magamnak, észre se vettem, hogy hangosan tettem.

 - Majd megnyugszik, kicsit ingerült mostanában – jegyezte meg.

 - Igen, azt én is észrevettem – morogtam.

Xavier rám mosolygott, majd így szólt:

- Vigyázz magadra – biccentett és követte Pault.

Alig sikerült felfognom az imént történteket, egyre nagyobb zűr kezdett a fejemben képződni. Visszaballagtam a házba, ahol közöltem Viviennel, hogy a fia nem tölti velünk az estét.

A vacsora csöndben telt. Nagyon belemerültem a gondolataimba. Szellemek kísértenek, furcsa álmaim vannak, amiben a főszereplő Sierra újdonsült pasija. Az is érdekelt, vajon Xavier miért nem mondta el, hogy ismeri a bátyámat?

Igazából nem tudtam, meddig akarom ezeket a dolgokat a véletlen furcsa erejének felróni.

Édesapám mindig észrevette rajtam, ha valami nincs rendben. A vacsora vége felé aggodalmas szemekkel nézett rám várta, hogy megszólaljak. Én csak meredten bámultam ki az étkező ablakán.
Édesapám letette az evőeszközöket, megtörölte a kezeit és így szólt: - Voltatok már ruhát választani az érettségi bankettre Ab? – elsőnek elsiklottak a szavak a füleim mellett, beletelt néhány pillanatba mire visszarázódtam a valóságba.

 - Üm, még nem – belekortyoltam az üdítőmbe.

- De, hamarosan útba ejtjük. Ahol a barátnőm Petra dolgozik, remek ruhák vannak. Szóltam neki, hogy tegye félre neked a legjobb darabokat, nehogy másnak jusson – ecsetelte büszkén Vivienne.

Elismerően rámosolyogtam.

 - És van már kísérő? – olyan szigorú apásan csengett a hangja. Zavarba jöttem, az elmúlt hetekben eszembe se jutott, hogy nekem még nincs kísérőm a bankettre.

 - Az arcából ítélve még nincs – gúnyolódott nyújtott nyelvvel Michelle.

Morcosan felszisszentem, mire Michelle elvigyorodott.

 - Beszélhetek Paullal – hozta témát Vivienne.

Mérgesen felhorkantam.

 - Már csak az kellene! Milyen jó lenne, ha az osztálytársaim úgy emlékeznének rám, hogy a lány, aki a bátyjával jött a saját bankettjére – flegmáztam.

 - Nem tudom melyik cikibb, az hogy Paullal mész, vagy az, hogy egyedül – Michelle felettébb jól szórakozott rajtam.

 - Csodálatos és csinos lány vagy kislányom. Biztos van egy fiú, aki csak a bátorságát keresi, hogy elhívjon – mosolygott rám apa.

 - Még van több mint egy hetem. Lehet, el se megyek, még nem tudom. – Letettem az evőeszközöket és ittam egy kortyot. – Köszönöm a vacsorát, most megyek, van némi tanulni valóm – felpattantam és visszatoltam a széket a helyére.

 - Péntek este van Abigel, miért nem mész el valahova? – kérdezte Vivienne.

Apám vetett rá egy rosszalló pillantást majd így szólt: - Jobb is, ha tanul. Már csak az kellene, hogy éjnek évadján kint csavarogjon a sötét utcákon – pufogott tovább.

 - Ó, Jonathan! Fiatal és már felnőtt, ráfér egy kis bulizás!

 - Menjen fényes nappal, de ne este! – apám hajthatatlan volt.

Felsóhajtottam és közbe vágtam az éppen kifejlődő szóváltásnak: - Nyugalom, nem akartam sehova se menni – és ezzel kisétáltam az étkezőből.

Miután felsétáltam a lépcsőn percekig haboztam az ajtóm előtt.

Nem hagyom, hogy befolyásolja az életemet – csengett határozottan a belső Én.

Beléptem a szobámba, eltökéltnek éreztem magamat. Kinyitottam a szekrényemet és elővettem a füzeteimet. Leültem az íróasztalomhoz és elkezdtem szétválogatni a jegyzeteimet.

Az elmúlt hetekben nem fordítottam annyi figyelmet a tanulásra, mint kellett volna. Kinyitottam a történelem füzetemet és elkezdtem átrágni magamat a fogalmak és évszámok tömkelegén. A sorkiemelőmet pörgettem az ujjaim között, próbáltam koncentrálni. Ledöntöttem a fejemet az asztalra és lehunyt szemekkel magoltam az évszámokat. Hirtelen elfogott az álmosság, ásítoztam.

A történelmi események pörögtek az agyamban, amikor elaludtam.

******

Fáradtan nyújtóztattam ki elgémberedett végtagjaimat, amikor felegyenesedtem az asztalomtól. Az egyik papír teljesen ráragadt az arcomra, talán még nyálas is lett. Bangán néztem körül a szobámban, majd kihúztam a zsebemből a telefont. Éjfél körül járt az idő, több mint négy órát aludtam.

Felpattantam a székemből, a szomszéd szobából hangos zene szólt. Morcosan forgattam a szemeimet, csodáltam, hogy Vivienne nem ordít még Paullal úgy, mint egy sakál.

Összefogtam szanaszét álló tincseimet és átdörömböltem a falon keresztül. Reménykedtem, hátha ennek hatására lehalkítja a zenéjét. Vártam néhány pillanatot, ám a zene nem csendesült. Zaklatott állapotomban áttrappoltam Paul szobájába és kopogás nélkül berontottam.

Meglepetésemre a szobát üresen találtam. Frusztráltan indultam meg a bátyám számítógépe felé kiiktatni a zene forrását.

Néhány kattintással kikapcsoltam a zenét, majd nyugtázva a sikeremet elindultam a fürdőszoba felé.

A fürdés igazán felfrissített, de még így is nagyon fáradtnak éreztem magamat.

Nyöszörögve dőltem az ágyamba a füzeteimmel a kezemben. Tudtam jól, hogy ilyen állapotban teljesen felesleges a tanulás, de egyre nagyobb bűntudatot keltett bennem a tény, hogy alig tanultam eddig az érettségire.

Próbáltam a lehető legjobban a szövegre koncentrálni, viszont a szavak úgy illantak át az agyamon, mintha el sem olvastam volna őket. Percek múlva a szemeim egyre jobban kezdtek lecsukódni mikor csattanást hallottam.

A füzet stóc az éjjeli szekrényemről leesett.

Körbenéztem a szobában, kicsit megijedtem. Felsóhajtottam majd elkezdtem visszapakolni a szekrényre őket.

A szoba hőmérséklete lehűlt, vacogtam.

Feltápászkodtam az ágyból és becsuktam az ablakomat. Meredten bámultam ki az ablakon. Halk léptek, parkettarecsegés. Tudtam, hogy itt vagy.

 - Mit akarsz tőlem? – kérdeztem.

A szobámban még a levegő sem mozdult. Olyan súllyal nehezedett rám, mint a szikla alatt növekedő gyönge virágra.

 - Nem kérek a játékodból. Tudom, hogy itt vagy, tehát válaszolj! Mit akarsz tőlem? – ismét nem jött válasz.

Ne hergeld, ne csinálj nagy bajt – parancsolt a tudatalattim.

Jéghideg ujjak érintését éreztem a nyakamon. Gyengéden cirógatta végig, egészen az államig. Beleremegtem. Az arcomban éktelenkedő tincset egy gyengéd fuvallat hátratűrte.

 - Ne érj hozzám! – parancsoltam rá.

Percekig csend honolt az egész helyiségben.

- Utoljára teszem fel a kérdést! Mit akarsz tőlem? – mérgesen csengett a hangom és magabiztosan.

Éles nyikorgásra lettem figyelmes magam mögül. Annyira sértette a fülemet, hogy kénytelen voltam befogni. A nyikorgás percekig nem szűnt meg, olyan volt, mint amikor valaki a körmeit végighúzza a táblán. A hang szinte már visszhangzott a szobámban.

Hirtelen elcsendesült minden. Megfordultam, a nyikorgás a szekrényem felől jöhetett. A szám tátva maradt, a szemeim kiakadtak a látványtól.

Tökéletes éles vonalak, mintha egy profi vésővel csinálták volna. De biztos vagyok benne, ezek karmok voltak. Végighúztam az ujjaimat a szekrénybe vésett feliraton.

 Ledermedtem.

 - Téged – suttogtam.

Engem akart, most már nyilvánvalóvá vált.

Elöntött a félelem. Minden egyes betűt jól az emlékezetembe véstem.

Lüktetett a fejem foltokban láttam. A szívem majd kiugrott a helyéről.

Amikor az ágyam felé fordultam, a látvány sokkal borzasztóbb volt, mint az a skicc a szekrényemen.

A tárgyak legalább a talajtól egy méter magasan lebegtek. Az ágyam az íróasztalom, a vázám. Minden. A fejemhez kaptam, attól féltem mindjárt szétrobban. Elindultam az ajtó felé, de odáig már nem értem el.

Hatalmas koppanás volt az, amit utoljára hallottam.

4 megjegyzés:

  1. Drága Abbey!

    Mikor láttam, hogy feltetted az új fejezetet, el is kezdtem olvasni. :) Meg kell mondjam, nagyon örültem, hogy ilyen hosszú volt, így még tartalmasabbá tetted az egész történetet. A lány első találkozása Xavierrel nagyon tetszett! Élveztem minden egyes sort! Még tovább is olvastam volna, a vége pedig.... titokzatos és félelmetes volt. Imádtam! :) Remélem, nem kell sokat várni a folytatásra!

    Ui.: köszönöm még egyszer a kritikádat. :) Fel is tettem az 5. részt, hogy ne kelljen rá sokat várni.

    További szép napot kívánok!
    Puszi, Arika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia kedves Arika!

      Nagyon örülök, hogy írtál és annak is, hogy tetszik a fejezet! :)
      Igen a lezárást, kimondottan ilyen "legjobb résznél hagyják abba" dolognak szántam, hogy legyen valami titokzatosság a következő fejezetig :)

      Amint lesz este időm olvasom is a következő fejezetedet :)

      Puszi!!

      Törlés
    2. Drága Abbey!

      Mindig öröm olyan történeteket olvasni, amiben van néma titokzatosság, s egyszerre nem derül fény sok mindenre. A te történeted is ilyen számomra: titokzatos és egyben izgalmas, amire megéri várni. :)

      Természetesen megértem az érzéseidet a lezárással kapcsolatban, én is hasonlóan szoktam tenni, mivel ezzel felkeltjük az olvasó figyelmét.

      Köszönöm, örülök, hogy elnyerte a tetszésedet a történetem.
      Puszi, Arika

      Törlés
    3. Örülök, hogy így gondolod, mikor elkezdtem írni a történetet, igyekeztem eltérni kicsit a szokásos sablonoktól, amiket már az olvasók többsége halálosan un:).

      A Te történeted is ezért nyerte el a tetszésemet, nem olyan sablonos és unalmas!
      Puszi:
      Abbey :)

      Törlés