1. Fejezet: Aki a sötétben jár

Egy "kevés" csúszással megérkezett az 1. fejezet!
Hiába volt már megírva előre sajnos rajtam kívül álló okok miatt nem sikerült feltöltenem (megbetegedtem ráadásul a számítógépem hálókártyája is kínhalálon van). Remélem, elnyeri a tetszéseteket és hamarosan jön a következő is! Felhívom a figyelmeteket, hogy a történet obszcén kifejezéseket, szavakat tartalmazhat, illetve véres, esetleg +16-os korhatárt meghaladó eseményeket. Csak ennek tudatában olvasd tovább!!

U.i.: köszönöm a kedves kommenteket, és a feliratkozásokat hiperszuper boldog vagyok tőle! 

Jó olvasást: Abbey~

1. Aki a sötétben jár

Unottan hemperegtem az ágyon. Szinte már számomra is szánalmas volt a szenvedésem. Kapcsolgattam a tévét jobbra-balra. Lapozgattam a kereskedelmi csatornák széles kínálata között, de semmi érdemlegeset nem találtam. Valóságshow, szex, híradó, szex. Közönyösen sóhajtottam fel és áthajítottam a távirányítót a szoba túloldalán lévő fotelba. Elég hangosan érkezett meg, szóval nagy eséllyel mellé dobtam. Odagurultam az ágyam sarkán pihenő laptopomhoz. Felnyitottam és a kedvenc pizzériám oldalát kerestem meg. Rendeltem egy négysajtos pizzát, majd tovább böngésztem a neten valami jó kis horrorfilmet keresve. Néhány kattintás után meg is találtam az aktuális hangulatomhoz tökéletesen illő filmet. A Hasfelmetsző igazi régi klasszikus. Hátradőltem az ágyon, majd kényelmesen belefészkelődtem magamat a takarómból kialakított kis vacokba. Igazán sikerült jól elhelyezkednem a filmnézéshez, amikor halk, tompa zaj szűrődött fel az alsó szintről. A szüleim és a húgom Los Angelesben voltak a hosszú hétvégén, egyedül a bátyám érkezhetett haza. Kinyitottam az ajtót és körülnéztem a közlekedőben, ami a hálószobákat összeköti. Sehol egy lélek. Erőt vettem a túlburjánzó fantáziámon – befészkelte magát az agyamba az a gondolat, hogy most akarják kirabolni a házat –, és kiléptem a folyosóra.

 - PAUL TE VAGY AZ? – kiabáltam le a lépcsőn. Nem érkezett válasz. Már a lépeket sem hallottam. Paranoiás vagy Abigel, túl sok horrorfilmet nézel – gondoltam magamban. Lábujjhegyen lépkedve indultam el lefelé a lépcsőn, de az olyan borzalmasan nyikorgott alattam, hogy még a szomszéd utcában is meghallhatták a mocorgásomat. A lépcső aljához érve felkapcsoltam a villanyt és körülnéztem.  

 - Paul? – suttogtam. Füleltem, hátha kapok választ. Egyedül az öreg falióra ritmikus kattogása kongott a csendben. Paranoia – nyugtáztam magamban. Odasétáltam a hűtőhöz és kivettem egy palack ásványvizet.

 - Ha, most egy pszichopata gyilkos lennék, te már nagy eséllyel egy kukászsák alján hevernél… darabokban! – érkezett a hátam mögül a hang. Annyira megrémültem, hogy teljesen összeszorítottam az ásványvizes üveget. Jól ismertem ezt a hangot. Kicsit kacér, kicsit szemtelen. Mikor megfordultam erővel vágtam hozzá azt a palackot. Paul elkapta az üveget és alig bírt talpon maradni a nevetéstől.

 - Ó hogy fulladnál meg! Cseppet sem voltál vicces! – szóltam rá.

 - Nocsak, téged is meg lehet ijeszteni? – kérdezte miközben kinyitotta a vizet és beleivott.

 - Nem is kell megerőltetned magad hozzá. Azt hittem ma nem jössz haza – morogtam, de a szívem még mindig túl gyorsan vert a kis tréfától.

 - Én is azt hittem. Te meg nem úgy volt, hogy a vudus barátnőddel töltöd az estét? – kérdezte csipkelődő hangnemben. Sötétbarna haja néhány arcába éktelenkedő tincsét eltűrte majd éj kék szemeivel meredt rám.

 - Akadt jobb dolga – feleltem közönyösen.

 - Óh, jól hallottam? Elég irigykedően hangzott a válaszod – vigyorgott majd elindult felfelé a lépcsőn. Már épp a fejéhez akartam vágni valami csúnyát mikor csengettek. Odaszökdeltem az ajtóhoz és kinyitottam. Egy elég alacsony, sötétbarna hajú fiúra tekintettem le (a közel százhetvenhét centiméteres magasságommal, ritka olyan hímnemű, aki nálam magasabb lenne). A fiú egy fehér nadrágot és vörös trikót viselt, ami egy elég nevetségesen megrajzolt, vigyorgó, hatalmas szemű pizzát ábrázolt.

 - Szia, Abe – vigyorgott rám. Enyhén sárgás színű fogai ferdén lógtak ki a szájából mosolygás közben. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, habár sűrűn rendelek tőlük kaját, nem hinném, hogy becézgető viszonyban lennénk.

 - Nem ismersz meg? – kérdezte meghökkenve. A szemüvegem hiányában csak hunyorítva tudtam kivenni az arcának apróbb részleteit. A sötétbarna szemét, az erősen szeplős arcát és a halántékánál húzódó csúnya heget.

 - Collin! – vágtam rá erőltetett mosollyal. Collin Dane egy igazi nyomulós kocka, aki mindenkire ráakaszkodik. Hülye témáival, fülsértő röhögésével és köpködős, dadogó beszédével az egész osztályt az őrületbe kergette.

 - 13.99 lesz a pizza!

Beletúrtam mélyen a farzsebembe és elhúztam az összeget és némi borravalót. Collin átnyújtotta a pizzát én pedig a pénzt. Éppen rácsukni akartam az ajtót, amikor hirtelen megragadta a kilincset.

 - Remélem nem zavarok, szeretnék kérdezni valamit… - kezdett bele a mondandójába. Türelmetlenül fújtattam, de végül kitártam neki az ajtót.

– Tudod, nem sokára itt az érettségi bankett és sajnálatos módon eddig egy lányt sem találtam hozzám illőnek – na persze, pontosabban senki nem akart vele menni –, szóval szeretném megkérdezni, hogy a barátnőd Charisma esetleg szabad még?  – az utolsó néhány szónak körül-belül háromszor futott neki, mire sikerült elmondania.

Közönyösen vállat rántottam, reméltem ezzel sikerül leráznom.

 - Remélem nem haragszol meg érte, hogy őt akarom elhívni, te is nagyon csinos lány vagy, de Ő tökéletes – ábrándozott miközben a nyál már-már kicsordult az ajkai között.

Frusztráltan felhorkantottam és majd sietve becsuktam az ajtót. Idióta dagadék.

Vettem egy mély levegő, amivel sikerült kontrollálnom a dühömet és letettem a konyhapultra a vacsorámat.

Épp tányért keresgéltem a szekrényben, amikor valami furát éreztem mögöttem. Valami olyat, amit eddig soha. Egy jelenlét. Inkább egy tekintet. Jéghideg. Rémisztő. Idegen. Azonnal levert a víz. Minden egyes porcikám bizsergett.

 - Oké Paul egyszer bejött, ha nem lépsz elő, hozzád vágok valami igazán nehezet! – a hangom kétségbeesetten csengett a csöndben. Lassan hátrafordultam, felkészülve a következő tréfára. Azonban nem várt rám más, csak az egész nappalin elterülő sötétség.

Nyeltem egy nagyot és lassú megfontolt léptekkel indultam a lépcső felé. A ritmikus órakattogás egészen elnyomta a gondolataim zaját. Zavarodottan tekintettem körbe magam körül. Egy árva lélek sem volt idelent. Azt hiszem, tényleg le kell állnom a horrorfilmekkel egy időre.

Nem haboztam tovább, felkaptam a motyómat a pultról és felrohantam az emeletre. Nem akartam tovább egyedül maradni a földszinten. Megálltam a bátyám szobája előtt és bekopogtam. Nem kaptam választ. A hangosan üvöltő metál zene szinte hátralökött, mikor kinyitottam az ajtót. Paul az ágyában feküdt és kérdőn bámult rám.

 - Ássuk el a csatabárdot oké? Pizza és film. Mit szólsz hozzá? – kérdeztem tőle majd beléptem a szobájába.

 - Legyen – felsóhajtott és lehalkította a zenét. Felpattant az ágyról, ekkor vettem csak észre, hogy bokszeralsóban feküdt. Készségesen megfordultam, amíg odasétált a kanapéjához és belebújt a nadrágjába.

 - Azért jöttél zavarba, mert a bátyuskádat láttad alsónadrágban, vagy azért, mert én voltam az első srác, akit alsónadrágban láttál? – gúnyolódott.

 - Mondhatnám, hogy semmi közöd hozzá, de nem te vagy az első. – flegmáztam.

 - Nem akarlak elszomorítani, de apánkat nem ér beleszámolni – elmosolyodott. Hozzávágtam az egyik párnát és én is elmosolyodtam. Már a film elején nekiestünk a pizzának. Kora délután óta nem ettem semmit, és a gyomrom már eléggé fel volt háborodva. A film véres volt, és durva. Néha egy lopott pillantást vetettem Paul arcára, aki összerezzent egy-egy jelenetnél. A kemény rocker külső úgy látszott csak csomagolás. Tizenkilenc éves kora ellenére magas volt és erős alkattal rendelkezett. Sokan hitték, hogy naphosszat robotol a konditermekben, pedig valójában totál lusta. A szerencsés genetikának tudnám be a dolgot, nagyon is hasonlított édesapánk termetes, sportos külsejéhez. Én persze, ennek a szöges ellentettje voltam. A velem egykorú lányokhoz képest, sokkal magasabb voltam, igazi colos, görnyedt és még egy két plusz kiló is helyet kapott rajtam. Egyetlen közös örökségünk nem más volt, mint a szemszínünk. Mindketten örököltük apánktól a sötétkék szemszínt, ami leginkább a hajnalodó, de még az éjszakához kapaszkodó égszínkékhez hasonlított. A hasonlóságok sora már véget is ért, mivel mi ketten nem voltunk valódi testvérek. Csupán féltestvérek. A szüleim elváltak mikor hét éves voltam. Én az édesanyámmal maradtam Kanadában, apám pedig összeköltözött a barátnőjével – akivel viszonyt folytatott –, és Portlandbe költözött. Mikor már azt hittem, hogy minden kezd visszaállni a normál kerékvágásba, jött a másik pofon. Édesanyám lebetegedett, valamiféle rákot emlegettek akkoriban az orvosok. Tizenhárom éves voltam, amikor anya feladta a harcot a betegsége ellen. Rendesen rám járt a rút igaz?

Éjfél körül járhatott az idő, amikor befejeztük a műsort. Segítettem neki összepakolni a dobozokat, és levinni a tányérokat az emeletről.

 - Jó éjt Ab. Holnap találkozunk – és már is magamra hagyott a közlekedőben. Felsóhajtottam és bementem a fürdőszobába. A tág és jól kivilágított fürdő közel akkora lehetett, mint a szobám. Néha még mindig elgondolkodok, minek ekkora helyiség erre a célra. A jobb sarokban helyet kapott egy kád, a másik oldalon egy zuhanyzó is. Vivienne – aki apám újgazdag felesége volt –, megszállottan szerette a komfortot, ezért nem szívesen választott, hogy csak zuhanyt vagy csak kádfürdőt tud venni. Én a zuhany mellett döntöttem.

A tükör elé lépve levettem a pólómat és a nadrágomat. Hosszú, hátközépig érő szőke hajamat lófarokba kötöttem. Épp a fogkefémért nyúltam, amikor ismét magával ragadott egy idegen érzés. A levegő fojtogatóvá vált számomra. A hideg tekintet ismét végigpásztázta minden egyes porcikámat. Hangok. Fura, éles és recsegő. Sötétség. Éreztem, ahogy minden egyes izmom ledermedt. Jéghideg volt. Látszódott a leheletem. A rémület úrrá lett minden lélegzetvételemen. Meg akartam fordulni, de nem mertem. Mi a fene történt? Vettem egy mély levegőt, hátha megnyugtat. Csak képzelődök. Fáradt vagy Abigel és nyugtalan, le kell fürödnöd, alvásra van szükséged. Nincs itt semmi – mondogattam magamban. Erőt vettem az ijedtségtől dermedt végtagjaimon és hátrafordultam. Az egész nyomasztó érzés egy pillanat alatt elmúlt. Mintha valaki a markában szorongatott volna, és egyszer csak elengedne.

A fürdést a lehető leggyorsabbra vettem. Még akkor is remegtek a kezeim, amikor megágyaztam magamnak és bebújtam az ágyamba. Oldalra tekintettem az ágyam mellett lógó álomfogóra. Még édesanyámmal közösen vásároltuk, amikor Kanadában egy tópart mellett töltöttük a tavaszi szünetet. Imádtunk mindketten kirándulni, szinte egész Kanadát és Alaszkát bejártuk együtt. A keret nádból készült, a hálókat pedig lila fonálból szőtték. Az alján lévő hosszabb fonalakon három fekete toll lógott, a rövidebb szálakon fehér kagylók. Ezek mind rengeteg emléket ébresztettek fel bennem. Ezek az emlékek védtek meg a kiborulástól és a magánytól. Sokszor annyira túláradtak bennem az érzelmek, hogy akaratomon kívül is könny szökött a szemembe. Ilyenkor végtelenül gyerekesnek éreztem magam. Mert hát, lehetne rosszabb is, nem de? Szerető család vesz körül, meg van mindenem, amit csak akarok, végzős vagyok a gimnáziumban, és van néhány remek barátnőm, akire mindig számíthatok. Még is mindig lesz egy kis darab a szívemben, ami nem lesz boldog. És ez a kis darabkája a szívemnek nagyon sokszor veszi át az uralmat az érzelmeim felett.

Lekapcsoltam az éjjeli lámpámat és erősen az alvásra koncentráltam. Magam mögött akartam hagyni ezt a furcsaságokkal teli estét.

*****

Gyengéd simogatást éreztem a lábamon, amit a nagy meleg miatt kidugtam a takaró alól. A bokámnál kezdődött és egészen a combom belső oldalán futott végig. Mintha hideg ujjak cirógatnának a lehető leggyengédebben és legérzékibben. Résnyire nyitottam az egyik szememet. A szobában természetesen egyedül voltam.

Csak álmodtam – nyugtáztam magamban a dolgot. Behúztam a lábamat a takaró alá. Kényelmesen elhelyezkedtem, vártam, hogy az édes álmok újra értem jöjjenek. Percek teltek el, és már-már majdnem sikerült elaludnom, mikor valami nehezet éreztem az ágyam sarkánál. Egy súlyt, aminek hatására arrafelé billent a matracom. Éber voltam, de nem mertem kinyitni a szememet. A takarómon keresztül újra kezek érintését éreztem. Végigsimította a lábamat egészen a derekamig. Szörnyen megrémültem. Vettem egy mély levegőt és hirtelen felkapcsoltam a lámpámat. Riadtan tekintettem körbe a szobában a félelemtől remegve. Az ablakom tárva-nyitva volt. Csak is a szellő lehetett. Attól éreztem úgy, mintha mozgott volna a takaróm. A fésülködőasztalomhoz sétáltam és ittam egy pohár vizet. Bekapcsoltam a telefonomat, még csak hajnali fél öt felé járt az idő. Letettem a telefonomat az asztalra és visszabújtam az ágyba, azonban a lámpát most nem kapcsoltam le. Megnyugtatott, hogy bevilágította a szobám minden sarkát, nem volt mitől félnem. 

*****

A vasárnap mindig rohanvást robog át a hétvégéimen. Családi ebéd, úszás aztán pedig tanulás. Nem volt még időm se a szombat estével foglalkozni, de az egész ott motoszkált a gondolataimban. Szellemek? Miért pont most bukkantak fel? Vagy, csak paranoiás vagyok? Mi van akkor, ha tényleg valami földöntúli élősködő fészkelte be magát az életembe? A kérdések nem hagytak nyugodni egy percig sem.

Hétfő reggel az ébresztőóra kegyelmet nem ismerve rázott fel meghitt álmaimból. Monoton, hangos és éles pityegése sértette a fülemet. Kidugtam a kezemet a takaró alól és kikapcsoltam az órát. Közönyösen nyöszörögtem miközben kikászálódtam az ágyból. Kinyitottam a gardróbom ajtaját és összeválogattam az öltözetemet. Fekete hosszúnadrágot választottam, egy kék felsőt és farmerdzsekit. A hajamból kibontottam a fonatot, amit tegnap este fürdés után készítettem. Halottam az alsó szinten a tányérok csörömpölését, ezek szerint már mások is felébredtek. Besétáltam a fürdőbe, ahol megmostam a fogamat és kispiráloztam a szempilláimat.

Felvettem a kedvenc nyakláncomat, ami egy üres háromszöget ábrázolt. Ehhez a nyaklánchoz rengeteg emlék fűzött. Az egyik nyaramat anyuval Alaszka hegyei közt töltöttük, egy diáktáborban. Egy helyi idős férfi tartott foglalkoztató programot, ahol saját ékszert készíthettünk magunknak és közben arról beszélt, hogy nem az ember választja magának a talizmánját, hanem a talizmán választ ki minket. Sokáig hezitáltam milyen legyen az én tökéletes talizmánom. Elsőnek egy apró Amethyst követ választottam. Négyzet alakú volt, de a szélei kicsit le voltak csiszolva. Imádtam, ahogy a halványlila színben, erősebb sötétlila, rózsaszín és fekete repedezések tekeregtek. Felfűztem egy világosbarna bőrszálra, de nekem nem volt még sem az igazi. Azonban édesanyámnak roppant jól állt. Gyönyörű sötétbarna hajához és halványzöld szeméhez remekül illet a lila kő. Emlékszem, mikor a tábor utolsó napján adtam oda neki. Teljesen meg volt hatódva, percekig pityergett. A nap vége felé már majdnem feladtam, hogy nem találom meg a hozzám illő talizmánt, amikor megláttam a doboz legalján. Egy kis bronzszínű háromszög medál. Vékony volt, rozsdás, csúnyácska és még üres is. Ha most belegondolok, ennél jobban nem is jellemezhetne engem. Rozsdás vagyok és üres. Vettem egy mély levegőt, nem engedhettem, hogy az emlékek túlságosan is uraljanak. Lesiettem az emeletről. Apu és Paul már az asztalnál ücsörögtek és beszélgettek.

 - Jó reggelt Ab – szólt mosolyogva Jonathan, az édesapám. Fülig érő mosollyal intettem neki és már mentem is tovább a konyhába. Töltöttem magamnak egy pohár gyümölcslevet és az ablakon bámészkodtam kifelé, amíg kortyolgattam. Vivienne szokásos vajszínű kosztümében sétált be a konyhába. Festett rézvörös haja tökéletesre volt göndörítve, kedvenc narancsos-vörös rúzsa tündökölt a száján. Minden nap úgy festett, mint aki élete legfontosabb találkozójára indul.  A telefonját bökdöste, és iratokat lapozgatott a pultnál. Biccentettem neki egyet, amire ő némán elmosolyodott majd folytatta a munkáját.

Kisétáltam a konyhába ahol apu épp az asztalt terítette.

 - Van rántotta és müzli is. Melyikből kérsz? – kérdezte az apám miközben egy nagy serpenyőben a rántottát kavargatta.

 - Jó lesz a müzli, köszönöm – leültem Paullal szemben lévő székbe és a friss reggeli lapot olvasgattam. Édesapám elém tett egy müzlivel teli tálat. Öntöttem rá tejet és szép lassan kanalazgattam befelé. Paul bekapcsolta a tévét. Az arca hirtelen elképedt. Felállt és közelebb ment a tévéhez. Kíváncsian fordultam meg. A főcím hatalmas betűkkel villogott. Paul felhangosította, már az egész család a tévét bámulta.

„Brutális gyilkosság történt Portlandben. Tegnap éjjeli háromkor talált rá egy munkából hazaigyekvő járókelő a szétmarcangolt női tetemre az egyik kuka mellett. A rendőrség fokozott óvatosságra inti a lakosságot mivel egyelőre nincs gyanúsított. .A rendőrfőkapitány arra kéri a lakosságot, hogy az ajtókat minden este zárják kulcsra, és egyedül esti órákban ne kószáljanak az utcákon. A fiatal Clarie Lake mindössze 18 éves volt. „

Kirázott a hideg, amikor a fiatal lány tablóképét mutatták a képernyőn. Arca akár a márvány, hófehér és tiszta, hosszú méz szőke haja lágyan omlott a bal vállára. Sötétbarna szeméből és széles mosolyából áradt az élet, a vidámság.

 - Remélem jól hallottátok. Vége a késő esti csavargásoknak! – csengett szigorúan Vivienne hangja.

 - És még azt hittem unalmas városban élünk – szólt közönyösen Paul.

Apa rámordult, amiből azonnal értette Paul, hogy ez most nem alkalmas idő a viccelődésre.

 - Szegény lány. A szülei min mehetnek most át. Akár Abigel is fekhetne ott –rezzent össze édesapám.

Felsóhajtottam és a mosogatóba raktam a müzlis tányéromat. Michelle még csak akkor vánszorgott le az emeletről. Rövid barna haját egy hajpánttal tűrte hátra, sötétkék szemei alatt hatalmas karikák ácsingóztak. Megsimogattam a vállát és a cipős szekrényhez siettem. Felvettem a fehér tornacipőmet, majd táskámat a hátamra dobtam.

 - Várj egy percet Ab, nekem is dolgom van a városban. Elviszlek – szólt édesapám és sietve pakolászni kezdett a táskájába. Némán bólintottam majd kimentem az udvarra. Vettem egy mély levegőt. A friss reggeli hűvös levegő kitisztította a tüdőmet, és a gondolataimat is. Minden egyes porcikám libabőrös lett tőle. Apám kilépett az ajtón és már is a kocsihoz sietett. Szorosan trappoltam mögötte, próbáltam felvenni a tempóját.

 - Már csak pár hét választ el az érettségitől ugye? – kérdezte.

 - 5 hét, azt hiszem – mondtam bizonytalanul.

 - Az már nem sok! A felnőtté válásnak fontos szakasza ez, meghatározza az elkövetkezendő életedet – igazán apáskodóan csengett a hangja.

 - Ezt már Vivienne a fejembe rágta, legalább ötször – mosolyogtam.

 - És sikerült már egyetem mellett döntened? – kényes kérdésre tapintott.

 - Már megbeszéltük. Kanadába megyek – unottan doboltam az ujjaimmal.

 - Én azt hittem sikerült meggyőznöm, hogy itt maradj. A helyi egyetemnek is remek kurzusai vannak, hisz a barátnőd is oda jár nem? Sierra – éreztem a hangjában a győzködést.

 - Megjöttünk. Szia, vigyázz magadra – kiszálltam a kocsiból és becsaptam az ajtót.

 - Ab! Kérlek, légy óvatos. Ne maradj el túl sokáig – aggodalmaskodott.

Bólintottam és elindultam az épület felé. Megkönnyebbültem, hogy sikerült kibújnom a vita alól. Emlékszem, még az év elején mennyi probléma volt az egyetemválasztás miatt. Apám mindig azt hangsúlyozta, hogy a saját döntésemet tiszteletben fogja tartani. Mikor bejelentettem, hogy egy kanadai egyetemet választottam, nem tudta megérteni miért is. Kanada számomra az otthonom. Torontóban születtem, ott nőttem fel. Minden, ami valaha szép és kedves volt a számomra oda köt.

Lassan sétáltam végig a szépen kivilágított folyosón. A járólap téglavörös színben tündöklött, a fal pedig félig barnára, félig fehérre volt festve. Néhány osztálytársam a terem előtt ácsorgott, az arcukra kiült a döbbenet és a bánat. A folyosó végén halványan pislákoló gyertyafényt pillantottam meg, és egy fekete zászlót felfüggesztve a szekrényekre. Odasiettem megnézni mi történt. Ugyan az a kép. A márványarc, a méz szőke haj. Clarie Lake ebbe az iskolába járt. Elfogott egy gyomorszorongató érzés. Az egész iskolára rátelepedett a gyász és a keserűség. Éreztem, mikor ránéztem egy diák arcára, vagy ha csak levegőt vettem. A csengő éles hangja felrázott keserű gondolataimból. Besétáltam a terembe, ahol mindenki a Clarieről beszélt. Néhányan azt peccengették, hogy milyen állat végezhetett vele. Pár lány azt vitatta meg, hogy milyen csinos lány volt. Emlékszem, mikor anyu meghalt mindenki engem kérdezgetett. Olyan kérdésekkel faggattak, amire jól tudták, hogy nem akarok válaszolni. Hogy vagy? Hiányzik? Jobban vagy már? Miért kell puszta kíváncsiságból a sebeket újra és újra feltépni?

 - Szia, Ab! – szólt a hátam mögött egy régi ismerős hang. Hátrafordultam. Vörös tépett haj, szeplős orcák, türkizes szemek. Charisma mosolygott rám a mögöttem lévő padból. Charis első osztály óta osztálytársam, mindketten afféle csodabogaraknak számítottunk. Kedveltem, nagyon értelmes és kedves lány, néha eltöprengtem azon, mi ketten miért nem lettünk hamarabb ilyen jó barátok.

 - Szia Charis – köszöntem neki.

 - Hallottad már a… - szólt, de félbeszakítottam.

 - Clarie Lake. Igen reggel már hallottam róla a tévében. Borzasztó – sóhajtoztam.

 - Igen! Annyira szörnyű. Én ismerem az anyukáját. A nővéremmel dolgozik együtt. El sem tudom képzelni, most min mehetnek át – szörnyülködött.

Felsóhajtottam, amikor a tanár belépett az ajtón és megkezdődött az irodalom óra.

*****

A nap túl lassan és túl gyászosan telt el. Az ötödik óra közepén úgy éreztem, mintha még csak most kezdődött volna a nap. A hatodik órám földrajz volt a szuperdögös Mr. Fort tanár úrral. Minden lány oda volt érte az osztályból, mivel még csak 2 éve végezte el a tanári főiskolát és már állást is kapott. Az igazán magas és remek testalkattal rendelkező tanár megigazította a nyakkendőjét, amikor beírta a hiányzókat a naplóba.

 - Kérnék egy kis figyelmet az osztálytól – szólt a maga erős rekedtes hangján.

 - Van már barátnője tanár úr? – hangos kacagás tört ki a hátsó sorban. Mr. Fort láthatóan zavarba jött a kérdés hallatán.

 - Most nincs helye a viccelődésnek. Mint tudjátok Clarie Lake már nincs köztünk. A tanári kar úgy döntött, mivel Clarie családja nagyon nehéz anyagi helyzetben vannak, gyűjtést rendezünk annak érdekében, hogy a lány megkapja a méltó temetést. Ezért, jövő hét szombaton hangversenyt rendezünk itt az iskolában. Van itt közöttetek olyan, aki szívesen részt venne ezen, mint fellépő? – kérdezte.

 - Én zongorázom, szóval esetleg ha… – szólt Charis bizonytalan hangon.

 - Remek! Óra után gyere le velem a tanáriba, és akkor megbeszéljük a részleteket. De most, folytatódjon az óra – és már vissza is tért Észak-Európa éghajlatához.

A tanítás után úszással, úszás után pedig munkakereséssel kötöttem le a figyelmemet. A kollégium elég költségesnek bizonyult, szerettem volna már nyáron összespórolni rá a pénzt. Igaz, Vivienne felajánlotta, hogy mindent kifizet én még sem akartam anyagilag ennyire rajtuk élősködni. Az is megfordult a fejemben, hogy az egyetem ideje alatt nagymamámhoz költözhetnék Torontóba, de Ő még is csak egy közel 78 éves idős hölgy – bár remek humorérzékkel rendelkezik, és majd kicsattan az egészségtől –, azért nem hiszem, hogy újra szeretne egy nagy Gyereket nevelni.

 A hazaút lassú és unalmas volt. A kedvenc zenémet bömböltettem a fülemben miközben sétáltam hazafelé. Háromutcányira jártam a házunktól, mikor kiesett a telefon a dzsekim zsebéből. Szanaszét repült az aksi és a hátlap is. Mérgesen felsóhajtottam és lehajoltam összeszedni őket. Ekkor halk köhögésre lettem figyelmes az egyik sikátorból. Nem is köhögés, inkább hörgés volt, mint amikor a fuldokló hosszú idő után újra levegőhöz jut. A sikátor előtt rendőrségi szalagok hálózták be a területet. Itt ölhették meg a lányt? A tudatalattim azonnal rám parancsolt, hogy szedjem a lábaimat és vissza se nézzek. De túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy továbbmenjek. Remegő lábakkal másztam át a rendőrségi szalagokon. Te teljesen hülye vagy – kiabált velem a belső hang.

 - Van itt valaki? – persze hogy van, a kukák nem szoktak köhögni.

Egy sötét árny rajzolódott ki a sarokban. Ahogy közelebb léptem egyre jobban kivehető volt. Egy ember ücsörgött a falnak támaszkodva. A haja talán sötétbarna volt, sötétkék kockás inget és farmernadrágot viselt.

 - Tűnj innen! Ez egy rendőrségi helyszín – szólított fel hangosan az ismeretlen. Hangja erősen csengett a sikátor csendjében. Egy férfi szólt hozzám.

 - Sajnálom… én csak hallottam a köhögést, azt hittem valaki megsérült – jobban remegett a hangom, mint ahogy sejtettem. Az alak felállt, a kezében szorongatott valamit. Egy mályvaszínű, véres anyagdarabot. Az arcát nem láttam, hiába hunyorítottam. A szívem nagyon hevesen vert, a tudatalattim visszahőkölésre kényszerített.

 - Szeretnék itt egyedül lenni. Úgyhogy most menj– fenyegetően hangzott.

Ennél több nem is kellett nekem, azonnal kisiettem és átugráltam szalagokat.

Az adrenalintól szinte szétrobbant a testem. Oly gyors léptekben iramodtam meg, már-már futásnak tűnt. Éreztem, hogy valaki követ. Lehet az ijedtség miatt beszéltem be magamnak, vagy tényleg valaki ott ólálkodott körülöttem, de ez nem sokat számított. Futásnak eredtem. A lábaim ritmikusan koppantak a földnek, érzékeim kiélesedtek. Egyre szaporábban kapkodtam a levegőt, kezdtem kifulladni. Muszáj volt lassítanom, próbáltam kifújni magam. Még háromutcányira volt a házunk. Lihegve tekintettem körbe magam körül. Észrevettem valakit az utca végén. Hunyorítottam, hogy a sötétben ki tudjam venni az alakját. Lassú megfontolt léptekkel lépdelt felém. Nekem nem kellett több ahhoz, hogy a pánik úrrá legyen rajtam. Újra futásnak eredtem. Beleadtam minden maradék erőmet. A lábaim begörcsöltek, már nagyon fájtak.

 A távolból láttam a házunk ablakain kiszűrődő fényeket. Mindjárt hazaérek. Nem lassítottam, nem néztem hátra, csak futottam. A házunk ajtajában kifújtam magam majd beléptem. Azonnal kulcsra zártam és többször is ellenőriztem az ajtókat.

Bekukucskáltam a nappaliba, ahol Vivienne a laptopján dolgozott, apu pedig a kanapén horkolt. Halkan levettem a cipőmet és felosontam a szobámba. Hirtelen egy kéz ragadott meg és rántott be a szobámba. Majdnem felsikítottam, de idejében befogta a számat.

 - Azt kellett mondanom az ősöknek, hogy rosszul érzed magad és alszol – mérgesen csattant fel Paul.

 - Köszi, hogy falaztál, de láthatod épségben megérkeztem

 - Legközelebb majd old meg magad, ne keverj mindenbe bele.

Paul elengedte a karomat és kivágtatott a szobából. Felsóhajtottam majd fáradtan ledobtam magamat az ágyra. Annyi minden kavargott egyszerre a fejemben. Az a srác, akit délután a sikátorban láttam, most a nyomomban volt. Talán ő volt az, aki egész hazáig kergetett? Ki követett? Ki az, aki mindennap halálra rémiszt? Nem hagytak nyugodni a kérdések. Bámultam az üres plafont és próbáltam válaszokat találni addig, míg az álom el nem nyomott.

Prológus

Azt hiszem, az oldal nagyjából elkészült. Szóval mondhatjuk, hogy mától hivatalosan tárva-nyitva áll minden kíváncsiskodó előtt. Amit a történetről tudni kell, azt a jobb oldali modulokban megtalálhatjátok. Tessék bátran link cserét kérni, nem harapok! (Vagy még is?!) A fejezetek nagyjából 1-2 hetente fognak felkerülni, mivel az íráson kívül más hobbim is van és a tanulásról még nem is beszéltünk (mély sóhaj..). Felhívom a figyelmeteket - és ezt minden fejezetnél meg fogom tenni -, hogy a történet obszcén kifejezéseket, szavakat tartalmazhat, illetve véres, esetleg +16-os korhatárt meghaladó eseményeket. Ennek tudatában olvasd csak tovább! Ízelítőnek kezdeném is a prológussal, az 1. fejezet pedig várhatóan szombaton kerül fel (remélhetőleg) Jó szórakozást és jó olvasást kívánok! ~ Abbey

Prológus

A fejem lüktetett, szinte már-már szétrobbant. Az arcom égett és fájt, éreztem a vér keserű ízét az ajkaimon. Nem tudom, hogy merre lehettem, sötét volt. A fülem sípolt, de egyre jobban kiélesedett a hallásom. Távoli autómotor hangja és emberi léptek zaja törte meg a gondolataim békés csendjét. Talán egy sikátorban lehettem.

Kétségbeesetten tekintettem körbe magam körül. Valamit szorongattam. Gyenge és hideg, de még ragaszkodott ehhez a világhoz. Hosszú szőke haja vértől áztatottan terült szét a földön. Hamvas bőre sértett, mély tépések marcangolások borították. A karján a húst teljesen letépték, szinte csak az inak és a csontok látszódtak. Felfordult a gyomrom. Biztosan egy vadállat tehette vele. A gyenge test merev volt és időközönként rándult egyet. Épp a haláltusáját vívta. Két kezemet az arca köré fontam, hátha megnyugszik. A kezeimet a vérvörös szín festette át, sötétkék farmerem szakadt volt és foltos. Én is megsérültem talán? Elengedtem az arcát és végigtapogattam a saját testemet. Elsőnek a mellkasomat, aztán a combjaimat és végül a karomat. Nem sebesültem meg. Ez itt rajtam nem az én vérem. 

Éles villanás szaladt át az elmémen, mint egy száguldó vonat, olyan erővel és hanggal. Magamat láttam, mintha kiléptem volna a saját testemből. Szaladtam a város utcáin emberfeletti gyorsasággal rohantam, de hova? Céltalanul bolyongtam a város sikátoraiban. Mi ez a szag? Az emlékeimből áradt. Erősen éreztem, mintha egy csalogató édeskés parfüm hívogatna. Az arcom megfeszült, égetett. De a szag erősebb volt, mint a fájdalom, amit éreztem. Az emberek és az épületek könnyedén suhantak el mellettem, úgy éreztem magam mintha egyre gyorsuló autóban ülnék. Hirtelen megtorpantam, mint amikor behúzzák a kéziféket. Semmi mást nem láttam csak Őt. 

Méz szőke haja libbent az utolsó tavaszi szellőben, kecses alakjára simult mályvaszínű lenge ruhája. Gyönyörű teremtés volt még számomra is. Olyan fenséges, mint egy gazella, de oly gyámoltalan is. Elindult a zebrák és az útkereszteződés felé. El fog menni, cselekednem kellett. Mint mikor egy oroszlán vadászik a zsákmányra, én is úgy indultam el felé. Kieresztett karmokkal, hatalmas éles fogaim már alig fértek el a számban. Szinte közöttük éreztem a prédám húsának ízét. A lány észre sem vette mikor mögé értem. Már épp lesújtottam volna a karmaimmal mikor megfordult. Tengerkék szemeivel meredten bámult rám. Arca eltorzult a rémülettől, futásnak eredt. Játszhatunk is, ha te így szeretnéd. Kétségbeesetten futott végig az út mentén az autók között. Ostoba leány, még elütik. Nem rohantam utána, úgy is tudom hol lesz. 

Távolról követtem a lányt. Többször hátrafordult, keresett a tekintetével. Halottam a szívverését lecsillapodni, azt hitte lerázott. Előtte jártam pár lépéssel, egy kis sikátor sarkánál várakoztam. Elsétált mellettem, annyira elvonta a forgolódás a figyelmét. Megragadtam a karját és ezzel a lendülettel áthajítottam a sikátor másik oldalába. A hatalmas puffanás arról árulkodott, hogy földet is ért. Elindultam felé, a lány a földön hevert. Ennyitől nem halhatott meg. Ekkor megmozdult. Felegyenesedett, az arcát csúnyán összetörte. Pedig milyen szép is volt az a pofi. Rémülten nézett rám, szóra nyílt volna a szája, de nem mert megszólalni. Megálltam tőle néhány méterre. Megpróbált felállni, nehezen sikerült neki. Szédelgett jobbra-balra, elég erősen beverhette a fejét. Közelebb léptem hozzá, jó kis muri ez. Ekkor végül megszólalt.

 - Mi vagy te? – kérdezte rekedt hangon. Természetesen számítottam a kérdésre, de nem tudnám hova sorolni magam. Mi vagyok én? Egy részben még talán valami emberi, egy részben valami, ami nem ide való. Egy természetfeletti, akinek nem lenne szabad eme világban kóborolni.

A lány hátrálni kezdett, de már nem volt hova. A sikátor falába ütközött. Elég lesz már a játékból, úgy érzem. Elé ugrottam, ő hangosan felsikított. Még valaki észrevesz minket, cselekedni kellett. Megragadtam a derekánál és csak egy roppanást hallottam. Eltört a medencecsontja. Még fel se tudott eszmélni ebből a sokkból mikor már érte a következő. Beleharaptam a karjába és szépen lassan téptem le a húst, nem szerettem volna elsietni a dolgot hisz élveztem. A karmaimat belemélyesztettem a nyakába csak úgy spriccelt rám a vér. Isteni illata volt. A lány már eszméletét vesztette a sokktól. Pedig még csak most jön a java. Átdöftem a karmaimmal a bordái alatt, a belső szerveket akarom elérni, hisz mindig azok a legfinomabbak. 

Ekkor szakadtak meg az emlékek. Riadtan fogtam meg a lány arcát. Már késő, nem lélegzett. A végtagjai elernyedtek, többé már nem harcolt senki ellen. Kicsordult a könnyem szinte fel se tudtam fogni mi történt. Közelebbről hallottam a hangokat, mint eddig. Valaki volt még a sikátorban. Hunyorítva próbáltam kivenni a tőlem kb. 50 méterre álló alakokat. Túl messze voltak ahhoz, hogy felismerjem őket. 

 - Ha továbbra is ilyen lágyszívűen fogunk bánni velük, nem lesz értelme a munkánknak – szólt a magasabb alak, komoly hangon. Ő férfi volt.

 - Nem tudom eldönteni, hogy mit kellene tennünk. Xavier a fiam, amíg nem tudom hova tenni őt az életemben senki nem érhet hozzá! – szólt bánatosan egy vékony, lágy hang. 

Egy nőhöz tartozott. 

Oly ismerős volt számomra. Az emlékeimben rengeteg inger tört elő a hallatán. Boldogság, szeretet és szomorúság. Feltápászkodtam a földről, elindultam feléjük. Ki akartam deríteni, kihez tartozik. Egy ütést éreztem a tarkómon. Kellemetlenül ért, de nem fájt eléggé. Mordultam egyet és hátrafordultam, mire érkezett a következő ütés a halántékomra. A lábam elgyengült, szédültem. Az utolsó emlékem, hogy a fekete csillagos, rideg eget bámulom.

Hamarosan

Halihó! Sok noszogatás miatt végül megnyitottam ezt az oldalt, ami egy általam írt történettel foglalkozik. Az oldal még egyenlőre erős fejlesztés alatt áll, kicsit ki kell tapasztalnom a blogspot csínját-bínját. Igyekszem minél hamarabb befejezni az alakítgatást, hogy a fejezeteket elkezdhessem feltölteni :)!

Addig is, amíg ezt a bejegyezést látod az oldal szerkesztés alatt áll!